Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc
Némi bevezetés (ki lesz emelve, ahonnan az előadásról írok már, lehet ugrani)
Többnyire megjárom, ha előadás után azonnal nem ülök le azonnal a géphez, amikor friss és eleven az élmény és nem mellékesen, a sebtében készített jegyzeteim értelmét is még ki tudom bogozni.
Száz éve az volt a bevett szokás, hogy minden színházi kritika a reggeli lapokban olvasható volt. Nem tartottak műsoron egy darabot olyan hosszan, és lehet, hogy sokan éppen az újságíró véleményétől tették függővé azt, hogy mennek-e vagy sem egy előadásra. Még voltak nagy és látványos bukások, nem halódott egy előadás akár egy évig is mire le merték venni a műsorról. Az még a magánszínházak ideje volt, zsebre ment a játék, gyorsan kellett változnia a repertoárnak.
Az Örkényben már  lassan öt hónapos csúszással néztem meg a Tangót. Mindig mondom, hogy az előadás csak sejteti a későbbi formáját a főpróbán, legalább tizet kell várni ahhoz, hogy már egy beállt tempójú és kiforrott produktumot láthasson az ember. Ha várunk, akkor viszont belekerülünk abba a csapdába, hogy jönnek a friss előadások, amelyekről még semmit nem lehet tudni és a régi adósságok tovább halogatódnak. Különösen igaz ez akkor, ha valamiről hideget és meleget is hallani, de olyat nem, hogy ez kihagyhatatlan, az évad legjobbja... Most már nem késlekedtem tovább, hiszen itt az évad vége a nyakunkon.
Vannak színházak - ha nem is sok -, ahol a társulat miatt akkor is érdemes mindent megnézni, ha az ember történetesen nem lelkesedik a darabválasztás miatt. Mert benne vannak bizonyos színészek, akiket együtt és külön is érdemes követni. Az Örkény társulata kétségtelenül ez a kategória - nekem. A Madách Kamarából történő átváltozási folyamat kezdete óta figyelem a folyamatokat, amelyek az utóbbi időben (ez már néhány évet jelent, nem hónapokat) azt mutatják, hogy egy kiteljesedett művész-színház jött létre. De ez nem öt éve tartó folyamat. Éppen az Örkény példája mutatja, hogy egy ciklusnál több kell ahhoz, hogy egy színház beérkezzen. Igen, arra akarok megint kilyukadni, hogy Robinak is kellett volna a második ciklus, hogy bizonyítson. Még korántsem ért a zenitre a Nemzeti. Nagyon jó lett, de még sokkal jobb előadások is születhettek volna, ha kapnak időt. Mácsai Pál kapott időt és bizonyított. Most már csak azt lehet remélni, hogy valami ostoba helyzet, vagy egy másik színházigazgató-önjelölt miatt ne vegyék tőle el a társulatot és a további munka esélyét. Szerencsére az Örkény kisebb színház, kisebb költségvetéssel és csak egy színpaddal, hátha nem vetnek rá szemet.
Magáról az előadásról:
Kedden "abszolváltam" a Tangót és ma már péntek délután, sőt időközben este, sőt éjszaka van. A véleményem ennek ellenére pontosan megegyezik az előadásról azzal, amit egyből utána gondoltam.
A színészek nekem most MIND rendben voltak. Debreczeny Csaba ellen szokott lenni kifogásom, korábban méltatlankodtam, hogy elsúlytalanítja a Pillantást, ugyancsak vonogattam a vállam kicsit a Tarlekin kapcsán is - kevésnek tartottam arra, hogy egy évadban annyi előadás kulcsszerepét vigye (ott van a János király is ezek mellett!) . Ugyan ezeket a kifogásokat eddig zártabb körben hangoztattam, de ha a régi bejegyzések is felkerülnek hamarosan, akkor ugyanúgy elérhetőek lesznek. Tehát most éppen ezért határozottan kinyilvánítom, hogy éppen jónak éreztem, arányosnak Debreczeny Csaba Edek-alakítását. Az első részben a tréningruhás pasasról fogalmunk sincs, hogy milyen szerepe is van a háztartásban azon kívül, hogy kártyázik a nagymamával és a feleség szeretőjeként is funkcionál. Artúrka rendszerében azonban inassá lép elő - ruha teszi az embert, Edek azonnal úriemberként tud viselkedni, ami a család többi tagjának nemigen sikerül. Innen már csak egy lépés ahhoz, hogy az uralmat is átvegye. Debreczeny Csaba a darab mindhárom fázisában teszi a dolgát, a helyén van.
Mellesleg a többiek is. Igen, nagyon jók a színészek - de ennek az Örkény esetén nincs hír értéke, nem ragozom. Minthogy azért mentem, hogy nézzem Für Anikót, Mácsait, Csuját és nem utolsósorban Szandtner Annát, és ez meg is valósult - egy panaszszavam sem lehet. Ott voltak hosszan a színpadon és egymással kapcsolatban léteztek, éltek.  Néhány ismerősöm Máthé Zsolt nyakába varrja azt, hogy az előadás mégsem fogta meg, mindennek ellenére. Én azt gondolom, hogyha van egy főszereplője a darabnak, az nyilván ő, neki kell hajtania a cselekményt - de az alakításának a dinamizmusa lehet rendezői koncepció megvalósulása is. Nyilván más lett volna Polgár Csaba, akire nagyon passzolt volna a szerep. Ugyanakkor Polgár Csaba a rengeteg főszereppel szinte már túlterheltnek is mondható, emiatt racionális döntés volt a jellemzően kisebb kaliberű szerepeket játszó Máthé Zsoltot próbára tenni, de lehet egy más darab-értelmezés is a döntés mögött.
Az előadást jónak, de nem átütőnek éreztem. Arra, hogy így hatott rám, több magyarázatot is találtam. Az egyik legfőbb ok az lehet, hogy Mrozek Tangójának a hatása nagyban múlik azon, hogy a nézőnek kialakult-e már egy korábbi viszonya a műhöz, vagy sem. A darab csavarjai a meglepetés erejével hatnak-e, vagy jól ismertek. A néző látott-e már sok előadást belőle, van-e kialakult elvárása.
A darabot annyira sokat nem játszották, de én három markáns korábbi interpretációra emlékszem, ráadásul többször olvastam - azaz a történet kevésbé, inkább a megvalósítás mikéntje az, ami érdekelt. Miskolcon volt egy lengyel vendégjáték kb 1986 táján, láttam egy Pesti Színházban megvalósított rendezést, amelyből rémlik Harkányi Endre, Tábori Nóra és Eszenyi Enikő. Mintha Hegedűs D. Géza és Halász Judit is benne lett volna. (Előfordulhat, hogy tévedek vagy megcsal az emlékezetem. Remélem, hogy a nevek többségét eltaláltam.) És a legutóbbi Tangó a Budapesti Kamarában volt talán 6 éve, már amire én emlékszem: Csiszár Imre rendezése, Tímár Évával, Tordyval és Bregyán Péterrel többek között.
A legjobban az a bizonyos lengyel előadás tetszett, amikor a tolmácsgép segítségével próbáltam rájönni a történet lényegére, megfogott a nyelv is, a rengeteg hatásszünet. Nem biztos, hogy jobb előadás volt, de az újdonság varázsát adta.
Az Örkényben a záró tapsból ítélve a nézők túlnyomó többségének ez az előadás adta meg az első élményt, a  szembesülést magával a cselekménnyel. Nagy siker volt, és ez a történet csavarjainak ÉS a színészi teljesítménynek egyaránt volt köszönhető.
Ami miatt úgy éreztem még, hogy mégsem átütő az előadás: maga a darab jellege. A szöveg a máról beszél, az egyén és a hatalom viszonyáról. Különösen a második részben nagyon sok az áthallás, az utalás, de ezek nem elég burkoltak, sőt inkább túl direkt módon vonatkoztathatóak akár a mai politikai viszonyokra. Elhangzanak súlyos jelentést hordozó mondatok ("Ennyit tud a ti forradalmatok?"), olyan mintha a hatalmat a kezébe kaparintó Artúrka nem tudna a káosz helyett semmi jobbat kínálni, sőt egy diktatúrának készíti elő a terepet, melynek első áldozatává válik. Látjuk azt, hogy a szabadság csak illúzió. Ezek az igazságok mind élnek, de annyira nem hatnak revelációszerűen, mint hatna egy-egy félmondat egy Mohácsi-előadásban. Talán túl egyértelmű, hogy a pizsamához nincs visszaút, de mást sem találtak ki helyette. Az is túl egyértelmű gesztus és mégsem hat dermesztően, amikor a nézőtéri villanyok kigyulladnak, és Edek minket is a felügyelete alá von.
Valahogy nekem nem elevenedett meg a darab, akármennyire is jónak tartottam az egyes alakításokat és hozzáteszem: akármennyire is szeretem Bagossy László többi munkáját. A vihart például tavaly két egymást követő napon is megnéztem, annyira a hatása alá kerültem. (Pedig A viharra aztén tényleg úgy ültem be, hogy MUSZÁJ Gálffi miatt megnéznem, de egyáltalán nem volt magához a darabhoz kedvem. Ez is azt mutatja, hogy akármilyen negatív állapotból is ki lehet ám egy nézőt rángatni...)  Mi más még a különbség, ami miatt ezt az előadást kevésbé éreztem átütőnek?
Amíg tavaly több előadás is készült minimál díszletben (A vihar mellett ilyen volt a Peer Gynt is), néhány kellékkel  és bútorral, amelyek viszont folyton játszottak az előadásban, most ebben mintha a díszlet túlságosan is statikus, illusztrciószerű. Nem él, nem mozdul és ez szintén hiányérzetet kelt. Van egy fogadó kép, amely nagyon színes és érdekes, ugyanakkor a falra elhelyezett képek törvényszerűen csak hangulatfestésként vannak jelen, díszítőelemként - kevés valódi szerepük van. Nem adnak hozzá magához a darabhoz, bár nem rossz rájuk nézni. (Lehet, hogy némileg el is vonják a figyelmet.) Persze, művész az Apa. De Mácsai a szöveggel és testtartásával úgyis elhitetné ezt velünk, ha egyáltalán nem látunk egy festményt se a falon. (A képeket egyszerre látva azért nehéz elhinni, hogy ez egy embertől származna, de ez részletkérdés.) Én erősebbnek érzem azt a Shakespeare-féle színházi irányvonalat, amikor a színészre hárul több teher, azaz kénytelen a hiányzó látványt pótolni. Talán ez a többlet terhelés az, ami hiányzott, nem tudom. (A tutit nem akarom megmondani, semmiféle kinyilatkoztatásra nem lehet számítani, ez egy NÉZŐI blog, nem kritikusi.)
A történet részletezését szándékosan kihagytam. Aki nem tudja, hogy ki is az a Mrozek, miről szól a Tangó, vagy csak homályos elképzelése van, az sürgősen nézze meg az előadást. Neki készült. Nagy eséllyel egy kellemes estében lesz része és néhány meglepetésben. És írjon aztán egy kommentet.

Címkék: Örkény Színház Bagossy László Debreczeny Csaba Mácsai Pál Csuja Imre Tangó Máthé Zsolt Szandtner Anna Für Anikó Pogány Judit

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr565253639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.