Ez a mai volt az utolsó a Színházcsinálók sorozatból. Teljesen telt ház mellett beszélgetett a szokásos moderátor-szervező Schilling Árpád Mundruczó Kornállal és Pintér Bélával. Bodó Viktor igazoltan volt távol, külföldi munkája miatt. (Ez is sokat elárul a független színházcsinálók mozgásteréről.)
Schilling moderátori tevékenységét sokan szídták korábban is. Én így három alkalom után azt mondanám: ez a forma nem az ő asztala lenne. Nagyon kevésszer változott a beszélő, statikussá vált így az eszmecsere, nem pezsgett. A saját témája (a függetlenek finanszírozási lehetőségei, kiszolgáltatottságuk) felé terelte egyértelműen a szót, ami a két alkotót érintette is, volt is mondanivalójuk, ugyanakkor nem éreztem, hogy kicsit is mélyebben esett volna szó színházeszményükről, korábbi munkáikról, hátterükről, hogyan kerültek a színház világába. Ezer és egy dolog lett volna, amit egy profi újságíró megkérdezhetett volna, ami a közönséget érdekelte volna. Nem éreztem, hogy magát a kérdezőt igazán érdekelték a megszólítottak, amelynek egyik oka az is lehetett, hogy annyira ismeri őket, hogy nincs igazi kérdése hozzájuk.
Kár, hogy így alakult. Több is kijöhetett volna az alapötletből. Azt hiszem, hogy nemigen készült fel Süsü ezekre az alkalmakra. Aki nem ismerte őket, semmivel sem tudott meg a tevékenységükről többet.
Mi az amiről 2,5 óra alatt szó esett?
Az első kérdés az volt, hogy milyen projekttel foglalkoznak. A két rendező összepárosítása nem volt rossz gondolat, mert annyira ellentétben álltak egymással, egész habitusuk, színházeszményük is jelentősen eltér és most látszott, hogy míg Kornél végtelenül komolyan reagált a kérdésekre, addig Béla minden megmozdulása vagy szándékoltan vagy önkéntelenül, de viccesre sikerült. Szórakoztató volt, még így is, hogy nem kapott igazán jó kérdéseket. A másik megszólalását udvariasan végighallgatták, de ezek a hosszú monológok azért annyira nem kötötték le őket. Annyira jó lett volna, ha egy igazi beszélgetést látunk-hallunk, de valóban az egész est folyamán csak ezek a monológok maradtak.
Pintér hosszan részletezte következő darabjának a cselekményvázát, a közönség már most nagyon röhögött (nem csak nevetett) az önmegtartóztatóan pedofil népdalgyűjtő ügynökké válásának történetén. Mundruczó viszont azt mesélte el, hogy fogja A bécsi vér c. operettet egy darabbá gyúrni demenciás betegek heroikus-romantikus, a lipótmezei elmegyógyintézet bezárása elleni tiltakozásként elkövetett tömeges öngyilkossági gesztusával.
Remélem, hogy tetszett ez a 4 soros összefoglaló - ezt én majdnem fél órában hallgattam végig. Majd megszületnek a nagy művek, akkor majd részletesen beszámolok az eredményről. Most ennyi.
Mundruczót jelenleg (és eddig is) nagyon izgatja a halál színpadi megvalósíthatósága, Pintér Béla viszont az esendő embereket keresi minden történetében.
Süsü jóvoltából rengeteg szó esett a színház és a politika kapcsolatáról. Béla itt idézte saját korábbi szlogenjét, ami állítólag ismert (én sose hallottam, de jól hangzik): "az előző kormány pénzt adott a színházaknak, ez témát ad". Feltétlenül kiderült, hogy mindkét alkotót zavarja, hogy a kőszínházaktól eltérően a független szféra nem kap pénzt csak esetlegesen, nem tudnak több évre előre tervezni, örökösen veszélyben vannak. Szerencsére Süsü megkérdezte azért azt, ami a Szkénében járva többször eszembe jutott: bírna-e a Pintér társulat több előadást. Igen, bírna, akár mindennap játszhatnának, ha a Szkéné nem lenne befogadó színház. De az, így felborulnának az arányok, ha a harmadánál több nap lennének a Béla-előadások. Hát igen, ha lenne mecénás, simán lehetne egy 200 fős Pintér Béla Színház. Én a magam részéről azt remélem, hogy meg fognak sűrűsödni az Átriumban játszott előadásaik, akkor valamivel jobb helyzetbe kerülhetnek.
A politika, a Nemzeti Színház pályáztatása és az egyéb pályázatok mellett még a színházfinanszírozás, a szponzorkeresés lehetőségeiről volt szó hosszabban. Hogy lehet új nézőket megszólítani?" Hogy lehet azt a társadalmat megszólítani, amely folyton a telefonját nézi?" - kérdezte Mundruczó, és azt hiszem mindketten próbálkoznak ezzel, hogy valóban lekössék a nézőket. Ebben a kérdésben Bélának nem is voltak kétségei, egyébként nekem sem, mert az utóbbi időben látott Pintér-előadásokon együtt rezdült az egész nézőtér a színészekkel, ott aztán nem jutott eszébe senkinek akár az órájára is ránézni. Legalábbis úgy éreztem. Béla szerint "a hagyományos színházi kommunikáció erősebb, mint a telefon". Ebben mondjuk én is hiszek. Csak az a bökkenő, mint az egerek nagy ötletével (kössünk a macska nyakába csengőt!) hogy ki köti a nyakába, azaz hogy ki viszi be a nézőt a színházba? Ha már bent vannak, akkor talán történik velük valami. De mi van, ha végleg elriadnak?
"Bennem még él a remény!" - zárta le a gondolatot Béla. Ezt is nagy nevetés kísérte. Ezzel zárom én is a beszámolót.
