Előre bocsájtom, hogy ha valaki meg akarja tudni, hogy pontosan mit takar a cím, annak (hacsak mások nem árulják el neki) meg kell végig néznie az előadás mindhárom "kurta rövid felvonását" este tizenegyig, mivel az előadást lezáró hosszú tapssal korábban nincs vége.
Amint látszik, hosszan nem vártam a folytatással, 2 nap szünet után ültem vissza. Ilyenkor bizonyosodik be, hogy egy előadás rendszerint mennyit képes fejlődni attól is, hogy közönség előtt kétszer lejátsszák. Valóban kifizetődő néha kivárni az ötödik-tizedik alkalmat, akkor még friss eléggé, de már sokat csiszolódott. És persze a színház varázsa abban is van, hogy bármi megtörténhet, akárhogy alakulhat a helyzet. Örülök, hogy visszaültem, az Örkény társulata ma is remek jó formáját nyújtotta egy valószínűleg rendkívül kimerítő főpróbahét után, nagy többségében mezei nézők előtt.
Második előadásra rendszerint kevesen szeretnek menni azok közül, akik tudatosan tervezik meg a színházlátogatásaikat. Ennek oka rendszerint az, hogy a premier feszültsége után valamelyest kiengednek a színészek. Jelen esetben világos volt, hogy a szöveg az utolsó utáni pillanatig íródott, nem zárnám ki, hogy még a mai után is lesznek változtatások, így meglepne, ha a tegnapi előadást már a befejezettség érzésével abszolválták volna a résztvevők.
A főpróbán megnézett első felvonás után el kellett mennem, és mivel ma meg önkéntes jegyszedőként működtem a Jurányiban (az Elhanyagolt férfiszépségekről beszámoló következik hamarosan), úgy tekintettem az Örkény előadására, mint ha pusztán kicsit hosszabb szünet lett volna az első és a második rész között.
Az előadásról meglehetősen nehéz úgy írni, hogy ne spoilerkedjünk egyáltalán, de talán nem túlzás annyit elárulni, hogy az Operabál után további két helyszín következik - az egyik egy balatoni nyaralóhely, a másik pedig Budapesten van.
Teljesen mindegy, hogy mi miatt, de a második és a harmadik "kurta rövid felvonás" valóban nem hosszú, nemigen hosszabb, mint ahogy azt megszokhattuk. Kifejezetten üdítő, bár tíz óra magasságában Pogány Judit biztató mondata ("nem lesz harmadik felvonás") kifejezetten poénként hat. De nem, LESZ harmadik.
Míg a főpróbáról nagyon sokan távoztak, addig - és ez a lényeg! - a fizető mezei nézők szerették az előadást, és nagyon kevesen mentek haza a két szünetben, amikor egérút nyílt számukra. Ez az igazi mérce egy ilyen előadásnál.
A három közül nekem a második felvonás volt a kedvencem, amelyet nagyon erősen dominált Csuja Imre hekkere. Nem minden poén volt eget rengetően szellemes, sőt voltak igazán fárasztóak is, viszont egy igazi színész, amilyen Csuja Imre puszta jelenlétével is súlyt ad nekik, illetőleg a vázlatosan kidolgozott karakterének.
A főpróba kapcsán a többi szereplő neve már említésre került. Mivel - ki hinné - az előadás számtalan aktuálpolitikai utalást is tartalmazott, azok a szereplők erősen kiemelődtek, akikhez ezek leginkább kötődtek. Baksa Imre szerepe még jobban megerősödött, a harmadik felvonásban centrumba kerül.
Ez az operett is hozza a papírforma szerinti boldog véget, sikerül nagyrészt párokba rendezni a szereposztást - ha valószínű módon, ha nem -, a történet is lezáródik, akármilyen kacskaringókon is vezetett el a végéig. A legtöbb szereplőnek jutott benne egy-egy jó helyzet, van akinek kicsit több is és elmerülhettünk a részletek élvezetében. Ahogy egy-egy jelenetben nézni tud Für Anikó, vagy ahogy a második rész végén valódi könnyeket sír Vajda Milán, az hosszabb taglalást is megérne, de ahhoz meg a cselekménybe is be kellene avatni titeket, az meg tényleg nem szerencsés.
Jó lenne, hogyha ez alól az aktuálpolitikához kötődő előadás alól gyorsan eltűnnének az alapok, és már csak lábjegyzetekkel lehetne megmagyarázni, hogy miféle kerítésről, miféle földeladásokról lehet szó...