Mezei néző

Megint hat nap összevonva következik, nem túl nagy a választék ezekre a napokra, de valami azért akad. Lesz néhány Bánk bán is, de erről csak holnap teszem ki a külön ajánlót. Hamar vége a sorozatnak, ha valaki szereti a darabot, nyilván meg kell nézni, nincs más választás - nagyon jó énekesek vannak benne.

Hét előadás:

Sikertörténet az idei Vidéki Fesztivál is a Tháliában. Ha elképzeljük, hogy szeptember legelején egy Csehov-előadásra (nem egy bulvárra!) rengetegen akarnak bejutni még az utolsó percben is, és minden egyes pótszék is gazdára talált, akár el is ámulhatunk. (Ha megnézzük a jegytérképet, ez az általános kép – jó lett a program, és ritkán láthatunk vidéki műhelyeket egyébként Pesten.)

Az előadás vonzereje persze tulajdonítható a szombathelyi társulatnak is, amely az elmúlt években többször is bizonyította, hogy érdemes őket nézni, de már vannak olyan távol földrajzilag, hogy egy mezei néző tízszer is meggondolja, hogy utazik-e egy produkció miatt ennyit. A Tháliának mindenképp hálásak lehetünk, hogy évek óta beletesz pénzt és energiát ebbe, mert az alacsony jegyárak mellett elképzelhetetlen, hogy üzletileg nyereséges projektről legyen szó. A vidéki színészeknek és társulatoknak viszont létkérdés, hogy tényleg lássa őket a szakma és a hivatalos kritikusok is, akik valóban szép számmal képviseltetik magukat az előadásokon. (Ennek persze az a szomorú oka is megvan, hogy nemigen lehet elég forrás arra, hogy őket utaztassa akármilyen orgánum. Ha nem így lenne, régen megnézték volna ezeket a tavalyi bemutatókat az eredeti helyszínükön.) Ha a Színházi Élet még ma is működne, akkor nyilván hosszú bekezdéseken keresztül sorolná fel a közönség körében megjelent híres rendezőket, színészeket – ütős névsor lenne ez a hétfői is.

Hat előadás azoknak, akik nem mennek az Örkény kertbe este, sőt az Erkelbe sem a Bánk bán premierre (csodás az első szereposztás, mindenkire illik a figura!), sem az Operaház elé a három ingyenes egyfelvonásost megnézni délután...Nagyon sok a lehetőség, így nyilván majd a sok szék közül a pad alá esem, ahogy az törvényszerű.

Igen, ez a negyedik eset, amikor valakit kimozdítottam a kisorsolt helyéről. Ezzel az ajánlóval már jó korán készen voltam, ki tudtam volna posztolni még a sorozat közepe táján is, de úgy gondoltam, hogy a rendező kapja meg a kitüntett lezáró helyet.

Az előző napi Csehov előadásról nem mondhatjuk, hogy óriási energiabombát dobott volna a közönségre, amelyre persze mindig rászorulnánk, nemcsak évad elején. Az „Ádám almái” viszont nem hiába robbant be a köztudatba idén, nemsokára lesz pesti bemutatója is október 21-én a Radnótiban, és érzem, hogy a borítékolható sikere után (László Zsolt és Pál András benne) hamarosan más vidéki városok is előszedik majd. Ugyan az előadásnak csak a legvégén értettem meg, hogy miért népszerű, de annyira őszinte és lelkes ovációt kapott, amelyből világossá vált, hogy a közönség nagy részére hasonlóképpen hatott, mint rám. Hatott.

Szükségünk van néha egy kis plusz reményre, arra, hogy elhiggyük, hogy történhetnek csodák is, és ha egy előadást ezt tudja nyújtani, akkor hálásak vagyunk érte, ez a "járulékos elem" mindent visz, és hajlamosakká válunk utólag nagyvonalúan túllépni az üresjáratokon is, ha egyszer az összkép meggyőző.

Mivel új darabról van szó és fogalmam sincs, hogy a 2005-ben készített dán filmet hányan ismerik, megpróbálok úgy írni az előadásról valamit, hogy ne lőjem le a poént. Nem lesz könnyű.

Aki eddig tudatosan követte ezt az énekes-sorozatot, az tudhatta, hogy már csak Ducza Nóra maradhatott utolsó előttinek. (A rendezőt szándékosan a végére tettem, és így összességében négyszer avatkoztam bele a számítógép által kijelölt sorrendbe – hamarosan az utolsó bejegyzés is következik.)

Ez a 18. Don Giovanni bejegyzésem, és ennek is a „mille torbidi pensier”-t adnám, mert valóban ezer örvénylő gondolat jut eszembe az előadásokról, de ezt a címet már ellőttem. Most is volt már legalább hat másféle kezdésem, elborítanak a jegyzetek.

Lényeg a lényeg, Bukarestben megnéztem Andrei Serban, a 74 éves világhírű román rendező első Don Giovanni rendezését, kizárólag azért, mert érdekelt, hogy milyen lesz a címszerepben Sándor Csaba, aki a kolozsvári opera tagjaként áprilisban egy vendégjátékon az Erkelben már bizonyította alkalmasságát. Megérte menni, nagyon jó Don Giovanni Sándor Csaba, és egészen másféle, mint legutóbb, érdemes volt ezért rengeteget vezetni - mondom rögtön a konklúziót azoknak, akik nem olvassák tovább. Nagyjából annyi a különbség a két Don Giovanni értelmezés között, mint ami egy trubadúr és egy macsó rocksztár között van, de mindkettő érvényes. (Szerepelt a Művész egy harmadik Don Giovanniban is, de arról további információm nincs.)

Wierdl Eszter a sokat emlegetett Mozart-maratonos kezdőcsapatomból”az utolsó, akiről nem volt még szó.

Cser Krisztián részletes bemutatása éppen annyira szimpla feladat, mint Peer Gynt karakterét elemezni, akinek az alakja nemritkán jutott eszembe vele kapcsolatban. De azért próbálkozzunk a hagymahéjak némelyikének lerángatásával és átvilágításával.