Hosszú ideig a színdaraboknak igyekeztek valamilyen ütős, mindenesetre minél rövidebb és jól megjegyezhető címet adni, de ennek a jól bevált szokásnak a Katonában ennek már korábban is ellene mentek. A „Minden kombi cirkó…” töretlen sikere azt bizonyítja, hogy a furcsa és nehezen megjegyezhető cím is megfelelő, ha kellően vonzó az előadás, amelyet mögé tesznek.
Mayer Szonja és Mészáros Béla
A „Hát, ha van is, én még nem találtam meg” – azonnal hiányérzetet/kíváncsiságot kelt, a színlapot olvasva a néző elgondolkodik, hogy mi is az, amiről szó lehet. Nekem az élet értelme jutott eszembe magamtól, illetve az arany középút – utóbbit próbálom én is keresgélni, eddig egészen sikertelenül. Másoknak hátha tényleg megvan, csak én még nem találtam rá.
Máté Gábor rendezése erősen, ámde látszólag finoman céloz meg minket: egy mai, hétköznapi családról szóló történetet látunk, amelyben van azért extrém fordulat, de mégsem tűnik kisimíthatatlannak a feszültség. Hullámvasúton érezzük magunkat a szereplőkkel, akik mind a négyen a saját külön világukban kínlódnak, nagyon kevés a kapcsolódási pont közöttük, és mind annyira el vannak foglalva a saját problémáikkal, hogy esélyük sincs arra, hogy a másik szenvedését észleljék, arra meg még kevésbé, hogy segítsenek neki.
Anya: Fullajtár Andrea
A helyzet kulcsa nyilván az lenne, ha mindenki a többiekkel foglalkozna, akkor mind a magány, mind a személyes problémák könnyen megoldhatóak lennének, de ez csak az utópiákban létezik, a XXI. században elszigetelődő ember éppen arra nem képes, hogy másokra ráhangolódjon, magán pedig képtelen segíteni. Az előadásról eszembe jutott a hosszú kanalak története a pokolban és a mennyben, amely erre a jelenségre nagyon jól rámutat. (A link alatt leírás és egy egyperces összefoglaló videó azoknak, akiknek ez így nem mond semmit.)
Az előadás négy szereplője ezt a történetet nyilvánvalóan nem ismerte, de még ha ismerte volna is, attól, hogy látunk egy problémát, semmi garancia arra, hogy orvosolni tudjuk. Ha ez ilyen egyszerűen működne, már rég a szeretet uralkodna a Földön, legalábbis a „művészet-fogyasztók” körében, akik folyamatosan kapják a „változtasd meg éltedet” felszólítást.
Ennek az előadásnak a megnézése is segíthet abban, hogy a saját életünkkel megtaláljuk a párhuzamokat, és esetleg lépéseket tegyünk a változtatásra. Nem hiszem, hogy Nick Payne darabjának bemutatójához ennél kisebb ambícióval állt hozzá a Katona csapata, beleértve a fordító Varga Bálintot, a dramaturg Török Tamarát és a zenei szerkesztő Friedenthal Zoltánt. Itt van a tükör, és akár tényleg bele is nézhetünk.
Erősen nézőfüggő lesz, hogy kire miként hat a bemutatott történet, amelyet nem részletezek. (Én örültem az ismeretlen darab titkainak, a fordulatokra eszembe sincs utalni.) El tudom képzelni azt a nézőt, akinek éppen tinédzser gyereke sincs, nem is frusztrált tanár, nincs valami „nagyobb jóért” nemes lendülettel küzdő férje, problémás anyja, sőt még alkohol- és drogproblémával küzdő fekete bárány sincs a családjában. Nem zárom ki, hogy lehettek a Kamra előadásának nézőterén szerdán is akár ketten-hárman, akik mindenféle zavaroktól mentesen, egyensúlyozva a különféle csapdák között jól képesek irányítani az életüket.
Apa: Kocsis Gergely
Minél jobban érzi egy néző, hogy a látottak pont rá nem vonatkoznak, annál felhőtlenebbül tud megfigyelője lenni ennek az angol családnak, ahol valóban egymástól elszigetelve, ámde karnyújtásnyira éli az életét a bemutatott négy ember.
Az is tőlünk függ, hogy kinek a helyzetével tudunk leginkább azonosulni, Kocsis Gergellyel-e, aki a klímaváltozás harcosa, aki minden idejét az emberiség megmentésére fordítja, és saját családját is csak abból a szempontból figyeli, hogy cselekvéseik mennyire károsak a környezetre, milyen ökológiai lábnyomot hagynak. Az előadás elején még a jegesmedvék életéért aggódó férfi fokozatosan tűnik el látókörünkből, és a hiánya válik észrevehetővé. A szereplő igazságát is látjuk, ugyanakkor mindennek az embertelenségét is.
A négy szereplő közül talán Fullajtár Andrea szenvedhet a legtöbbet a magánytól, anyaként és feleségként is mattot kapott, egyedül azt remélhetjük neki, hogy az általa színre vitt „Legyek ura” musical legalább sikeres vállalkozás volt. A műből utalásokban kiderül, hogy tanárként nem a legnépszerűbb…
Ebben az átlagosnak mondható középosztálybeli családban a problémák jelenlétét a gyerek viselkedése jelzi, ő a központi szereplő. Az előadás „adu ásza”, aki nélkül az egész nem működne ennyire hitelesen Mayer Szonja, IGAZI tini, tényleg 15 éves, aki színes ruháival kiragyog a felnőttek fekete-fehér világából, amelybe a többiek mind belesimulnak. (A vele készült friss interjút érdemes elolvasni.) Kálmán Eszter látványtervező munkája ezúttal is kifejező, a jelenetváltásokat Lohár Antal fényei is segítik, illetve Török Marcell videói. A fal „fény-tapétája” megváltozása jelzi az idő múlását, illetve azt, hogy eközben lényegileg minden azonos marad.
A család rég kialakult statikus életét egy rokon beköltözése borítja fel, pontosabban ő tudatosítja igazán a bajokat, nem hagyja meg őket a „szőnyeg alá söprés” üzemmódban. Mészáros Béla másként rontja el az életét, mint a többiek, látványosabb életének a kudarca, de mintha kevésbé vegetálna. Valami akár jobbra is fordulhatna, de ez mégsem történik meg: igazi törődésre ő sem képes, a lánnyal kialakuló, már-már barátinak mondható valódi kapcsolat elől elmenekül. Erről eszünkbe jut, hátha a szerelmével sem tudna mire jutni, még akkor sem, ha az meggondolná magát, és visszatérne hozzá.
Három nappal az előadás után még nehezen megjósolható, hogy ez a jókor megállított történet mennyire lesz hosszútávú hatással ránk, majd elválik, én több ponton is éreztem, hogy meg vagyok szólítva, és rólam is szól a mese. Talán a megszokottnál is jobban, így feltehetően még egy ideig fogok az előadáson rágódni, de annyi időt nem várok az ajánló kiposztolásával.
Aki beül a Kamrába, jó színészek jó színházát látja majd, köztük egy kétségtelenül erős jelenléttel bíró ifjú tehetséget, akinek csak remélem, hogy mire az SzFÉ-re kerül, biztonságos és nyugodt körülmények között tanulhat, és jobb perspektívákat lát majd maga előtt, mint az általa játszott Anna, akinek a bőrébe bújt ezen az estén 110 percre.
PS. Ehhez a bejegyzéshez is Szokodi Bea nagyszerű képeit használtam fel a fotós FB-oldaláról.
