Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az Orlai Produkció színlapján hét rövid sorban most is sikerül frappáns beharangozót írni az előadáshoz, amely elégséges információt közöl ahhoz, hogy eldönthessük, hogy kell-e nekünk a Second life (avagy kétéletem). A kétórás előadás meg is felel a leírás alapján támasztható elvárásoknak, elgondolkodtató és mégis kellemesen szórakoztató este emlékképét hagyja maga után.

Öt színészt látunk, Járó Zsuzsát, Kovács Patríciát, Mészáros Mátét, Ötvös Andrást és Schruff Milánt, akik közül az első három a rendező, Dömötör András társaságában mind annak a Máté-osztálynak a tagjai voltak, amelyik nyaranta egy-egy osztálytárs életéből készít színdarabot, így számukra egyáltalán nem jelent különleges helyzetet az, hogy saját életüket is alapanyagként használják fel a közös munka során.

Egy ilyen saját-fejlesztésű előadás természetesen egészen más, és másként hat a közönségre, mintha egy már bevált művet vennének elő, vannak erősebb – egészen katartikus - és gyengébb jelenetei, és talán még később is módosítani lehet rajta, ez mégsem a Hamlet.

A közönség egy részét nyilván megfogja az is, hogy a színészek a saját nevüket használják az előadásban, és egyes felidézett anekdoták nyomán kíváncsiak leszünk arra is, hogy ez mind igaz, vagy csak kitaláció. Ez a lebegtetés nem árt a produkciónak, és úgy is fogadhatjuk a látottakat, mint dokumentumszínházat, de úgy is, mint fikciót, miközben az igazság valahol a kettő között lehet. A szöveg összeállításában nyilván nagy szerepe lehetett a dramaturgnak, Deés Enikőnek is.

Az előadás azt veti fel, hogy az életünk eltérő módon is alakulhatott volna, és mutatnak arra is néhány változatot, hogy ez az öt színész miként másként tudta volna a sorsát elképzelni.

A felvetés azért is érdekes, mert a nézők jelentős részének – nekem biztosan – a színészi lét maga a csoda, és azt feltételezi az ember, hogy aki ezt választotta, az még véletlenül sem kényszerpályának tekinti ezt a munkát, hanem talán éppen gyerekkori álmát váltotta valóra. (Érdekes is lenne, ha az előadásnak volna egy interaktív része, amikor esetleg megkérdeznék, hogy a nézőtéren ülök közül kik akartak éppen színészek lenni, vagy kik akartak éppen azzá válni, amit végül valóban csinálnak. Persze, lehet, hogy az alkotók is eljátszhattak az interaktív előadás gondolatával, de elvetették amiatt, mert akkor megbontotta volna az előadás pillanatnyilag kialakított szerkezetét, illetve az is igaz, hogy a nézőknek nem túl széles rétege szeret csak színházban megnyilvánulni, a többség szívesen megmarad a megfigyelő kényelmes szerepkörében.)

Most viszont színészek gondolkodtak el arról, hogy mi mást is szerettek volna megvalósítani, és erre kapunk néhány kicsit vagy nagyon meglepő választ, amelyeket könnyű lenne megosztani, hiszen most egy órája jöttem ki a színházból, azaz pontosan emlékszem a részletekre, csak ezzel elég sok poént sikerülne kivégezni, úgyhogy kihagyom a lehetőséget.

Új történeteknél különösen érzékeny kérdés, hogyan lehet elemezni egy előadást szpoilerezés nélkül – és most ez fokozottan igaz.

Ami talán még belefér: díszlet nélkül, mindössze öt fehér székkel játszanak a színészek, és egyetlen jelmezt kapnak a látványtervező Molnár Annától. A rendező figyel arra, hogy változatosan következzenek a színészek párjelenetei, monológjai, és már ezen az első estén is viszonylag ritkán érzékeltem, hogy a feszültség csökkent volna menet közben, de ahogy majd az előadás bejáratódik, ezek a gyenge pontok is várhatóan megszűnnek. A színészek elég erős jelenléttel bírnak ahhoz, hogy történetmeséléssel is lekössenek minket, és érdekel is az, amit magukról elmondanak, ha igaz, ha csak kitaláció.

Érdekes ezeket az anekdotának érződő személyes hangú élményeket meghallgatni, de az előadásnak emellett legalább olyan fontos hozadéka, hogy a hatására már a színlap olvasásakor, menet közben vagy utólag felmerül bennünk is, hogy nekünk magunknak milyen megvalósulatlan álmaink vannak, és talán azon is elgondolkodunk, hogy ezek beváltására még mennyi esélyünk lehet. Persze, sokak szerint a „mi lett volna ha” téves kérdés, de egyszer-egyszer talán számot vethet valaki ezzel, és még az sem kizárt, hogy megörül annak a valóságnak, amelyben él.

Ezen a ponton megálltam még péntek este, és megörültem, hogy mivel ez nem kritika, hanem blogbejegyzés, akár néhány személyes reflexióval is folytathatom.

Nekem most is, mint mindig ha az említettek közül a Járó Zsuzsa-Kovács Patrícia-Mészáros Máté-Dömötör András bármelyikét látom mindegy miben, azonnal előjön az 1998-as őszöm, amikor rendezőasszisztensként és művészeti titkárként velük együtt dolgoztam egy produkcióban, amelyben még ők is újoncnak számítottak, egyetemi éveik csak ezután következtek. A Second life most ismét elgondolkodtatott, hogy mi van, ha folytatni tudtam volna ezt a munkát, és hogyan alakult volna a sorsom színházi dolgozóként, ha sikerült volna benne maradni ebben a közegben, és nem térek vissza a civilek közé, nem maradok megfigyelő a pálya szélén. De nem ez lett volna az egyetlen alternatíva menet közben, ahogy valószínűleg a többségnek szintén lenne harmadik, vagy negyedik verziója is, hogy miként tudta volna még az életét elképzelni, vagy még jóval több is. Az ember számtalan útelágazás elé kerül, sokféleképpen alakulhat a tervezettől eltérően akár egy napja is, és ezek folyományaként számtalan eltérő életutat formálhatunk meg.

A hetemre 13 eseményt terveztem, és csodák csodája az utolsót leszámítva ebből 12 a tervek szerint valósult meg, csak a legutolsó futott zátonyra, és helyette hamarabb be tudtam fejezni ezt a bejegyzést,  de jellemzően ennél jóval kisebb arányban alakulnak papírforma szerint a dolgaim, és az életet inkább látom kiszámíthatatlannak, mint tervezhetőnek még akkor is, ha csak a színházi programokkal kapcsolatos részét nézem, de már elfogadtam, hogy jól van ez így.

A Second life-ot nézve átérezhetjük, hogy mások miként vannak ezzel, hogyan néznek vissza a mögöttük álló nem sokkal több, mint három évtizedre, és a velünk megosztott élmények hatására kapunk egy új nézőpontot, és időlegesen talán sikerülhet más nézőpontból szemlélni az életünket – és ez nem lebecsülendő mellékhatása egy szórakoztató estének.

Címkék: Ötvös András Kovács Patrícia Mészáros Máté Dömötör András Orlai Tibor Járó Zsuzsa Schruff Milán Hatszín Teátrum Deés Enikő Molnár Anna (látvány)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2213855960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.