Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Batumiból Borjomiba, a tengerpartról a hegyek közé. Két napról:

III. Július 9., szombat

Reggel pakolás – persze egyszerűbb egy üres szobából mindent összeszedni, és voltaképp összesen 26 kg zsákokkal együtt mindenünk. Most nem is számolom meg, hogy hányszor lesz szükséges ennek a műveletnek a megismétlésére. A hetes kelés mellett nyolcra kész voltunk és az előző nap vett dinnyéből reggeliztünk is. A buszpályaudvarra visszaérkeztünk a 16-os busszal, alig volt forgalom, így még gyorsabban. Vettünk a helyi legtipikusabb fast foodból, krumplis masszával töltött lángost és az ennél is elterjedtebb hacsapurit, amely sajtkrémmel töltött tészta. A pályaudvar emlékeztet a törökországiakra, amelyeket még 1996 nyarán láttunk. Sár, lerobbant épület, málló vakolat, de rengeteg ember és kérdezgetéssel lehet megtudni, hogy mikor megy busz. Úgy néz ki, hogy itt minibuszokkal nagyon hatékonyan működik a közlekedés, hozzávetőleges menetrendekkel. Ha tele lesz a busz a kitűzött idő előtt, akkor elindulnak természetesen, ha meg nem, akkor negyedóra csúszással és út közben megállnak felszedni bárkit. Városon belül is ez a szisztéma, bárhol leinthető a busz és addig visz, amíg nem szólsz a sofőrnek, hogy itt leszállnál. Otthon is sikeres lehetne, főleg így, hogy egy út száz forintba kerül.

A minibuszozás nem volt kényelmes, de a húsz évvel korábbi élmények miatt nem is számítottunk jobb helyzetre, elviseltük a majdnem öt óra összekuporodott állapotot. (Húsz éve nem volt se telefonom, se zenejátszóm, sőt amikor még volt „walkman”-em, akkor sem sétáltam vele, így most összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzetem. A mellettem ülő nő – nagymama benyomását keltette egy kb. hatéves fiúcskával. Folyamatosan etette-itatta, így nem okozott akkora meglepetést, hogy a gyerek összehányta magát. Ezt leszámítva zavartalanul folyt le az utazás, és a tengerpart látványát gyorsan felváltották a hegyek. Összességében még kicsit szegény, de feljövőben lévő ország benyomását teszi ránk Georgia. Gábor szerint olyan bizakodó itt a hangulat, mint amilyen volt Magyarországon a kilencvenes években.

Kitérő – már kicsit a kémiai olimpiáról:

A lendület már önmagában abból is érzékelhető, hogy a grúzok alig NÉGY éve küldték el az első megfigyelőt a washingtoni olimpiára, 2014-ben volt először csapatuk (Vietnámban), érmet még nem nyertek, és idén, amikor a pakisztáni olimpia ötlete bedőlt januárban, azaz fél éve, egyedül ők jelentkeztek a vendéglátó ország tisztének betöltésére. Jellemzően 2-3 évig készít elő egy ország egy ilyen eseményt, így elmondható, hogy ez a leggyorsabban megszervezett olimpia. Ez persze csak azért történhetett így, mert a feladatokat nem ők dolgozták ki, hanem most először az elnök – idén Gábor – irányításával mindenféle országból összegyűjtött feladatokat használtak és ez azért nagy különbség. 1995 óta veszünk részt az olimpiázásban, még ilyen kemény helyzet nem volt – jellemző, hogy épp most lett belőle elnök. (Az ember vágyai megvalósulnak, csak kicsit másként, mint ahogy gondolta.)

Visszatérve erre a szombatra:

img_20160710_114303.jpgDélután öt felé érkeztünk Borjomiba. Nem nagy hely, a forrásairól híres, amelyek miatt Karlovy Varyhoz tudnám hasonlítani, bár itt a nagy attrakció mindössze egy park, amelyben a forrás vizét egy alkalmazott méri ki a sorban állóknak, ingyen. Nem derült ki számunkra, hogy miért nem hagyják, hogy a jónép önkiszolgálja magát – megkóstoltuk a meleg, sós vizet és kiköptük. Ezt meginni nem egyszerű, ugyanakkor az egész országban ez a "borjomi” a szinonimája a jó minőségű ásványvíznek és palackozva már tényleg nem rossz. Sose gondolnám, hogy azonos lenne a kettő. A park fizetős – 62 Ft fejenként a belépő mindenkinek. Az odavezető úton, a promenádon rengeteg az árus, műanyag játékot, tökmagot, vattacukrot és kukoricát vehetnénk, helyenként fagylaltot is. Rengeteg a gyerekes család, úgy néz ki, hogy este mindenki itt sétál. A park végén van néhány kisebb, de rendesen kicsempézett medence, amelyekben meg lehet ingyen fürdeni, így tele is van. Kipróbáltam, úsztam néhány tempót, aztán egy két órás hegyi túraösvényen tértünk vissza a park bejáratához. Nem sokkal a vége előtt láttunk egy mobil árust, aki erdei vendéglőt üzemeltetett. Sör, saláta, kenyér és grill-ételek volt a választék. Ettünk egy-egy fürjet, erre volt lehetőség. Tökéletes lett volna, ha már nem fáztam volna egy pólóban nagyon. De esni nem esett és ez az előző nap után önmagában is jól jött.

Bementünk több kis élelmiszerboltba – itt kevés a szupermarket és a választék meglehetősen egyforma mindenütt. Inkább csak tájékozódás volt a cél és nemigen találtunk semmit, amit kedvünk lett volna másnapra beszerezni.

A városban nem gond szállást találni akkor sem, ha valaki nem készül előre, az érkező buszoknál várják az utasokat és próbálnak vendéget fogni maguknak az interneten nem hirdető tulajdonosok. Van két utca és azokban vannak a szállásadók. A mienk a booking.com-on reklámozta a szobáit, kicsit tudott angolul is és nagyon kedves volt. Ahogy még délután megérkeztünk, azonnal megkínált minket teával, a nem túl izgalmas – túl sós – sajttal és kenyérrel. A helyi kenyér (lepény) sokkal jobb, mint az európai szendvicskenyér, az utóbbi volt. Most már tudjuk, hogy itt a helyi kenyeret kell választani, ha lehet. A szoba alig volt kétszer akkora, mint az ágy – így visszamenőleg értékeltük az előző szállás tágasságát és a szekrényt, amelyik rendelkezésre állt. A fürdőszoba a folyosó végén volt, de nagyon tiszta és más nem használta rajtunk kívül.

Ez volt a harmadik éjszakám, és ez volt az első, amikor normálisan el tudtam aludni – ebben a sörnek vagy a gyaloglásnak is lehetett szerepe. Néha az jut eszembe, hogy teljesen logikátlan, hogy annyira szeretek utazni, hiszen nagyon rossz alvó vagyok. (Bár lehet, hogy ez nem is ellentmondás, otthon sem alszom jól, így voltaképp mindegy is az egész.)

IV. július 10., vasárnap

Reggel némi gyanús csepergés-hangra ébredtem és már azonnal el is képzeltem az újabb esőt. Így átfordultam a másik oldalamra. Gábor ezalatt elolvasott még egy útikönyvet, amely a helyi tulajdonosé volt, és azt hiszem, hogy ő most már tényleg tudja, hogy mit lenne itt érdemes megnézni, ha lenne időnk és nem a kémiai olimpia lenne a lényeges. Most csak ez számít.IMG 20160710 105039

Még előző nap kiválasztott egy két órás panoráma körutat, amely felvitt a ház feletti hegyre – kétszáz méterrel magasabbra a Kékesnél -, majd ismét le. Ez a Kaukázus eleje már, ha minden igaz, napokon belül ötezres hegyeken leszünk – ebben az egy pulóverben azt hiszem, hogy ez azért kihívás lesz. Ahogy az útikönyvben előírták, pontosan két óra volt a táv, és azonnal el is kezdett esni, ahogy visszaértünk. Utána megpróbáltuk megtalálni a város legjobb éttermét, amely a fokhagymás lében főtt-sült csirkéjéről híres. Több éttermet nem is láttunk, de még most sem tudjuk, hogy abban voltunk, vagy sem. Ez a két személyre optimalizált csirke, kenyérrel, salátával, sült krumplival, sörrel és előtte egy marhahúslevessel („harcsó”) összességében 4500 Ft/nak megfelelő összegből jött ki, amely ugyanannyi volt, amennyiért egy éjszakára meg tudunk szállni. Eldönthető szabadon, hogy drága-e vagy sem. Ez mindenesetre jó volt, sokkal jobb, mint az első élményem. Igaza van Gábornak, nem túl sokféle étel kapható itt, de azok nem rosszak, bár lehet, hogy 25 nap alatt mindenképp meg fogjuk unni. (Nem mintha otthon olyan nagyon izgatna, hogy mit eszünk és annyira odafigyelnék erre. De egy biztos, hogy Vietnam ebből a szempontból jobb hely volt, ott reggelire, ebédre és vacsorára is levest ettek és azt nem untam meg, nagyon szívesen ettem Pho-t minden alkalommal. Itt ez a leves azért nem volt annyira nagyon jó, inkább a töltött tésztákra koncentrálnak a szakácsok.

Ebéd után a szállásra visszamentünk a zsákokért, majd elmentünk a minibuszok megállóhelyére. Szerencsénk volt, egy új és kényelmes buszt fogtunk ki, amely mintha állami cégé lett volna, mert jegyet kellett rá venni és nem csak a sofőrnek fizetni. 750 Ft/nak megfelelő összeg volt két óra buszút a fővárosba.

Hallottuk, hogy veszélyesen vezetnek itt, hát megtapasztalhattuk. Kanyarban egészen nyugodtan fogott bele a sofőr úgy előzésbe, hogy tényleg nem lehetett látni az utat. De szerencsénk volt, a kamionok csak később jöttek szembe.

Ezen a buszon találkoztunk az első olyan helyivel, aki folyamatosan – társalgási szinten – tudott angolul. Nem véletlenül, 12 évet dolgozott Londonban és most több év kihagyás után (!) élvezte, hogy valakivel beszélgethet. Ez nekünk is jól jött. A beszélgetés közben kiderült, hogy ebben az éppen hatvan éves nőben óriási sebek maradtak az ex-szovjet időkből, az országra általam gyanútlanul használt „Grúzia” nevet sértésként értelmezte, mert ez is az orosz ellenségtől származik. (Nem lehetne nekünk sem használni, hanem a magyar nyelvben is a Georgia megnevezésre kellene átszokni. Nem tudom, hogy fog ez menni, nem mintha eddig naponta használtuk volna az ország nevét, de most már mi is bevonódunk, egész más lesz ez után a 25 nap után is visszagondolni. Néhány felületes benyomás azért ér itt minket.)

Tbilisziben két nagy buszpályaudvar mindenhogyan van (és egy pályaudvar). Az egyikre érkeztünk (Didube) és tudtuk, hogy a szállásunk a másiknál lesz (Ortacsala). Vagy metróval (és némi gyaloglással), vagy egy 150-es minibusz lestoppolásával érhettünk át ide. A második megoldást választottuk. Nem is kellett kérdezősködni, jött a busz. Az elsőre nem fértünk fel, de néhány perc várakozás után jött egy másik. Az emberek nem aggódnak túlságosan, biztosak abban, hogy minden rendben lesz és jön a busz. Eddig így is volt.

Délután értünk a hotelba, amely kívülről lerobbantnak nézett ki, de belülről kellően kényelmesnek és tágasnak. Jól fogják magukat érezni itt a diákok, ez lesz az ő szállásuk a verseny alatt, mi pedig a Holiday Innben leszünk.

Este kilencre megérkeztek az oroszok is, most még mindössze ketten, Szása és Vita, ők azok, akik a laborgyakorlatokért felelősek, ők fogják összeszedni a laborfelszereléseket, és minden résztvevő számára egy teljesen egyforma asztalt összekészíttetnek.

img_20160711_115900.jpg

Este a grúz házigazdákkal és velük, összesen hatan megvacsoráztunk a szomszédos étterem teraszán. Szakadt az eső megint, bár már sokszor hallottuk, hogy ez itt Tbilisziben rendkívülinek számít. Ezt nehéz elhinni. A korábbi olimpiákhoz képest nyugodtabb a verseny előtti légkör. A helyiek nem idegesek, mert Gábor és Szása az, akik kézben tartják a projektet, a grúzok pedig nem tesznek úgy, mintha értenének mindenhez, inkább kérdeznek. Jó hangulatú este volt, és vártuk a mai napot, amikor az előkészületek hivatalosan is elkezdődtek.

Címkék: Grúzia Kémiai Diákolimpia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr118890398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása