Most már nagyon vége felé közeledik az évad (és a tanév), tart a POSZT Pécsett, Operafesztivál van Miskolcon (ma Bartók-maraton, jövő héten Carmen Mester Viktóriával a címszerepben), a Wagner napok is megkezdődtek a Müpában, a jövő hét második felében jön a Ring, az Operaház megtartja az évi hagyományos barokk premierjét is - ezúttal Almási-Tóth András rendezi a Tündérkirálynőt, sőt a Kamrában is a jövő héten lesz Dinyés Dániel és Göttinger Pál Cosí fan tutte előadásának a premierje, amelynek a próbáit egész éven át nyomon lehetett követni. (És még elindul a Városmajorban a Színházi Szemle is, vidéki vendégjátékokkal.) Ennyi esemény nem kevés, sőt ez a felsorolás az érdeklődő nézőt akár el is szomoríthatja, hiszen csak az juthat eszébe, hogy ennyi mindenen nem tudok úgysem ott lenni. De, hogyha ez valakinek érdektelen, mert sokkal jobban szereti a komolyzenei koncerteket, akkor nekik jelzem, hogy ezeken túl is van alternatíva. Lehet Bachot is hallgatni, mégpedig a kantátáit.
Ma a BMC-ben jártam, Vashegyi György vezényelte az Orfeo-napok keretében fellépő saját együtteseit (az Orfeo Zenekart és a Purcell Kórust). Bach kantátákat hallgattunk, amelyeknél kevés megnyugtatóbb zene van. Mivel egy ilyen koncerten túl sok színházi elem nincs, én pedig elégedettnek éreztem magam a zenei megvalósítással és egészen megnyugodtam egy meglehetősen zaklatott hét után, mielőtt néhány benyomást írok, leginkább az egy héten belül kínálkozó hasonló lehetőségekre hívnám fel a figyelmet.
Az Orfeo napok vasárnap (június 12-én) a BMC-ben folytatódik, és Bach mellett további három elődjének művei is belekerültek a programba. A mai szólistákon kívül, akiket később emlegetek, még Baráth Emőke is fellép (a Tündérkirálynő főszereplője is lesz, mostanában lehet itthon megnézni).
A BMC-ben június 18-án szintén lesz egy Bach-koncert, mégpedig Nikolaus Harnoncourt emlékére. Itt is meg lehet ismerni további kantátákat. A szólisták között pedig Bretz Gábor nevét is láthatjuk, aki idén szintén alig énekelt itthon.
A BFZ-nek is van egy kantátás projektje, egy ingyenes templomi koncertsorozat, amely idén három helyszínen vendégszerepel, mégpedig Pannonhalmán, Sellyén és Hódmezővásárhelyen (június 16-18), akik arra járnak Ludwig Bach és J.S. Bach egy-egy művét hallgathatják meg. Tavaly ennek a sorozatnak a keretében ismerkedtem össze Bach kantátáival, mégpedig a BWV76-os számún keresztül, amelyet azóta is rendszeresen hallgatok. Korábban nem ismertem ezeket a Bach-műveket, hírből sem, azóta viszont egy év alatt egy másik hasonló koncertnek köszönhetően összeismerkedtem a BWV 4, BWV 198, illetve most további öt kantátával is.
Miért jó kantátákat hallgatni? Teheti fel bárki a kérdést, gondolok itt persze elsősorban azokra, akik szintén mezei koncertlátogatók (vagy csak otthoni zenehallgatók), és még véletlenül sem hoz elő nekik semmiféle benyomást, ha azt olvassák, hogy BWV 56 vagy BWV 84 – akiknek ez jelenleg még egészen mindegynek tűnik.
Jelenleg a youtube mellett irgalmatlanul egyszerű akármelyik kantátát a kétszázból 4-5 verzióban is meghallgatni, lehet válogatni a szólisták között is akár. Ha valaki nem nézi a szöveget, és jó esetben még németül sem tud, foszlányokat sem ért meg a szövegből, azok is feltétlenül levehetnek ezeknek a kantátáknak a hangzásából valami olyan sugárzó nyugalmat, derűt, amelyre egy péntek este akár nagy szüksége is lehet valakinek, aki öt napig dolgozott megállás nélkül és össze akarja szedni a gondolatait, helyre akarja állítani a lelki békéjét. Most nem beszélek arról, ha valaki Bach kantátáit hívőként hallgatja, Istenhez akarván közelebb jutni, mert ez a zene demokratikus, minden hallgatóra árad a szépség és a derű, még azokra is, akik soha nem mennének be egy templomba.
Ha valaki a mai koncert öt kantátájának a szövegét is megnézi (nagy segítség volt, hogy kaphattunk kétnyelvű példányokat, nyomon lehetett követni azt, amit énekeltek), rájöhet, hogy a középkori himnuszok szövegéhez hasonlóan nagyon szűk körű tematikája van ezeknek az eredetileg egyházi szertartások kiegészítésének szánt műveknek, hol párbeszéd, hol monológok sora formájában, de végig a teremtett lény és a teremtő kapcsolata a tárgy, a teremtmény fohászkodik, sóhajtozik, reménykedik, szeret, megbánja a bűneit, fél a pokoltól, a mennyországba vágyik. Hol fél a haláltól, hol pedig éppen ellenkezőleg: a teremtővel való találkozást sürgetné. Az alapérzés, amely némiképp a manapság divatos pozitív gondolkodással rokonítja ezeket, az elégedettségé – Bach azt próbálja e kantáták szövegein át megerősíteni a hallgatóban, hogy jól van, nem reménytelen a helyzete, nincs végveszélyben, sőt kifejezetten meg akarja erősíteni benne a biztonságérzetet.
A zene derűjét, amelyet a szövegek is megerősítenek, tovább fokozza az a benyomás, amit a fellépő művészek ébresztenek bennünk. Én akárhányszor látom vezényelni Vashegyi Györgyöt, mindig ugyanaz a derű és nyugalom érződik akár a hátán vagy félprofilján is, mint amit a zene sugároz. Nem tudom, hogy azért választotta-e a régizenét a karmester, mert ezt érzi saját kiegyensúlyozottnak mutatkozó egyéniségéhez a legközelebb, vagy rá hat vissza ilyen mértékben a zene (vagy mindkettő), de nem zárnám azt sem ki, hogy akármit vezényelne, ugyanilyen derű áradna abból is. Ez a nyugalom és harmónia minden koncertjének sajátja, ez önmagában is érték, önmagában is vonzerő a néző-hallgató számára.
Nyilván élethelyzet függő az is, hogy ki éppen mikor vágyik nyugalomra és mikor pörgésre, számít az időzítés - egy ilyen koncertnek gyógyító ereje is lehet. Nekem például ma biztosan erre volt szükségem, két és fél órán azt sugározta ez a zene felém, hogy minden rendben van.
A szólisták nagyon átszellemülten énekeltek, kifejezetten szerettem most is a szopránokat, akiket legutóbb a Tündérkirálynőben hallhattam (Kovács Ágnest és Pintér Ágnest), illetve Komáromi Márton, Borka Ákos is nagyon tetszett. Náluk is mélyebb benyomást tett Thomas Dolié, aki a BWV 56-os kantátát igazán átélten énekelte, amely csak basszus szólókat tartalmaz egy rövid korál-lezárástól eltekintve. Ezt a kantátát a koncert után közvetlenül már többször meghallgattam és nagyon nem bánnám, ha Vashegyi György a következő évadokban is készítene hasonló kantáta-válogatásokat és ezt az 56-os számút esetleg más (magyar) basszistákkal is bemutatná. A közönség mind Kovács Ágnes „szoprán-kantátáját” (BWV 84), mind ezt talán a szokásosnál is melegebben értékelte, észlelte mindenki az énekesi bravúrt is a meghallgatásuk közben.
Nagyszerűen szólt a többi is, az első – a BWV150 – és a felelgetős BWV 57 is, amely a szoprán és a basszus szólistára épült, de ők ezúttal Jézus és a Lélek szerepét vették fel, sőt a BWV 159-es is, amelyben az általam (és a Xerxészre még élénken emlékező lányaim által is) nagyon kedvelt Bárány Péter kontratenor tündökölt és megint felvetette bennem azt a kérdést, hogy miért nem látható-hallható az operaházi előadásokban ismét az énekes. Idén találkoztam további jó kontratenorokkal, úgy tűnik, hogy nincs is sok szerep, fellépési lehetőség, de még ezek között a viszonyok között is érthetetlenül kevésnek tűnik az a fellépésszám, amelyik Bárány Péternek jut.
A koncertet egy motetta (BWV 118/231) zárta, amelyben mindenki együtt énekelt, a szólisták és a kórus. Nem először látok hasonló megoldást, amely roppant célszerű, hiszen a koncerten úgyis ott van mindenki az elejétől a végéig, miért ne énekelhetnének a kórusban azok is, akik éppen nem szólóznak. Valószínűleg ezért szól ilyen jól a Purcell Kórus, mert sok benne a szólista, vagy annak is alkalmas énekes. Ez a motetta aztán mindenre feltette a koronát, és a koncert után mind valóban elégedetten mehettünk haza.
További okosságok helyett csak azt tudom mondani, hogy érdemes rákeresni ezekre a művekre, illetve aki szereti az élő zenét, a felsorolt koncertek közül vállaljon be egyet legalább és utána mármagának el tudja dönteni, hogy a kantáta az ő műfaja-e. Hátha igen…
