Bejegyzések

Egészen furcsának éreztem, hogy „szezonon kívül” Requiemet játszottak a Zuglói Filharmonikusok Záborszky Kálmán vezényletével ezen a húsvét előtti szerdán. Bár a halotti misét össze lehet kapcsolni Jézus szenvedéstörténetével, mostanában mégis a passiók időszakát éljük. Nem számoltam össze, de legalább öt lehetőség volt a város különböző pontjain a János passió megtekintésére és kettő a Mátéra, így ez a Requiem feltétlenül különlegesnek tűnt a műsorban.

A közreműködő szólisták jelentették számomra elsődlegesen a vonzerőt, köztük az a Wiedemann Bernadett, aki végül betegség miatt nem énekelhetett. Könnyebbséget jelentett persze az is, hogy míg például a hétfői kantáta-koncertre készülnöm kellett, mert ismeretlen darabokról volt szó és a maira is készültem (amire végül el sem jutottam), a Verdi Requiemet már gimnazistaként is annyit hallottam, hogy egy életre bennem ragadt, akármikor szívesen meghallgatom, nem kell különösebb erőfeszítés sem hozzá, mint nem egy zeneműhöz.

Sok szövegelés helyett leginkább csak a megtekintés tényét tudom megemlíteni, mivel egy koncertről van szó, én pedig nem vagyok zenekritikus és nem jelent meg semmiféle szcenírozási törekvés sem az előadásban (nem mintha hiányzott volna). A látványban is csak mérsékelten, időről időre zavart meg a négy felállított egészen terem-idegen korinthoszi oszlop, egyébként jó volt nézni a nagy színpadot megtöltő zenekarra és kórusra. Fogalmam sincs, hogy ezek az oszlopok csak a koncert miatt kerültek oda, remélem, hogy nem állandóan vannak a teremben. Ha igen, az katasztrófa.

Az előadás egy kisebb időutazással is felért, nemcsak azért, mert a Requiem mindig eszembe juttatja, amikor 16 évesen teljes hangerővel „ordíttattam” a szüleim és a szomszédok örömére a művet még Miskolcon, de a helyszín miatt azonnal az egyetemi éveim és az itt megrendezett filmfesztiválok jutottak eszembe, amikor még azokat is látogattuk és mintha nem csak a magyar film válsága lett volna a téma.

Visszatérve a közreműködőkre, a Szent István Király Oratóriumkórus énekelt és én szerettem őket hallgatni, egyébként is mindig talán a kórus-részletek vonzottak a legjobban a darabban, különösen a "harag napja". Jól pozícionáltam magam, jól ráláttam nemcsak a szólistákra, de arra az ismerősömre is, aki énekelt a kórusban és felváltva nézegettem őket az előadás közben. (Másnap a Máté passión nagyon megéreztem, hogy mennyivel jobb élmény, ha koncert közben nézni is lehet az énekeseket, nemcsak hallgatni – ez is sokat számíthat.)

Wiedemann Bernadettet a sokkal világosabb hangszínű és helyenként inkább szopránnak hallatszó Francesca Provisionato pótolta. Azt hiszem, hogy mivel beugrásról van szó, nem illik most ezen különösebben meditálni, hogy ez a hang mennyire illik a darabhoz. Aki sose hallotta Wiedemann Bernadettet azoknak valószínűleg semmi hiányérzetük nem támadt.

László Boldizsárt nemrég hallottam Hunyadi Lászlóként is, most övé lett ez a tenor szóló feladat is. Én jellemzően, az utóbbi harminc évben feltétlenül a basszus szólamot szeretem jobban ebben is, más művekben is, így most sem lepődtem meg, hogy Gábor Géza basszusa sokkal jobban hatott rám. Egyes megszólalásai egészen hátborzongatóak voltak és át lehetett érezni, hogy itt most valóban a halálról és az utolsó ítélet fenyegetéséről van szó. Talán egy éve is van, hogy Gábor Gézát koncerten utoljára hallottam, így örültem ennek a lehetőségnek is. Nemsokára énekel a Bűvös vadászban és azt a kis szerepet briliánsan szokta megoldani, érdemes abban is megnézni.

Az este legmegrázóbb szólói mégis Kolonits Kláráé voltak. Fekete bársony ruhája földig ért, így nem látszott, hogy éneklés közben hány centivel lebegett a föld fölött. Másfél éven belül most hallottam harmadszor ebben a darabban és mindig változatlanul azt érzékelem, hogy előadási módja jól kiegészíti hangját és egészen átszellemült. Úgy énekel, ahogy egy angyal, csak a glória hiányzott, de azt oda lehetett képzelni. Most még a Genti oltár angyalai is eszembe jutottak, de azok így nem tudnak mosolyogni éneklés közben. Kolonits Klárának elhisszük, hogy van esélyünk a kárhozattól való szabadulásra, ő mindenesetre  úgy énekli a "Libera me"-t, mint aki bizakodik valóban. 

Novemberben jön a Requiem-szezon megint, akiben van egy kis nyitottság, figyelje a kínálatot, és próbáljon egy olyan előadást kiválasztani majd, amelyikben Kolonits Klára hallható, akinek a hangjához ez a mű teljes egészében illik és könnyedén énekli az első hangtól az utolsóig.

Jó este volt ez, egy János passió, két Bach kantáta után és egy Máté passió előtt egy kis kizökkenés és áthangolódás. Várom a következőt.

ps. Most vettem észre, hogy ezerakárhány bejegyzés után most mégis ugyanazt a címet adtam ennek is, mint egy korábbinak. Hiába, akkor is, most is Kolonits Klára áriája a darab végén egészen lenyűgözött. És ez egyre inkább így lesz...Most már nem változtatom meg, maradjon meg ugyanaz a cím.

Címkék: Gábor Géza László Boldizsár Kolonits Klára Záborszky Kálmán Requiem Francesca Provisionato Szent István Oratóriumkórus

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr328526834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása