Sean O`Casey 1937-ben írta a darabot. Nem biztos, hogy egy mai független színházi csoport számára annyira magától értetődő választás, éppen ezt bemutatni. Ez volt az első gondolatom, amikor a műsorban megláttam a címet. A bemutató óta némi idő már eltelt, én a negyedik előadáson jártam.
A történet maga nem bonyolult, két mondatban is összefoglalható. Mintha annak a mesének a sajátosan abszurd dramatizálása lenne, amelyikben a férj és a feleség vitatkozik azon, kinek nehezebb a feladata. A férj leszólja a házimunkát és kiküldi a feleséget a rétre.
Az első jelenetben Hajduk Károly és Pető Kata veszekedéséből azonnal megértjük a helyzetet és azt is biztosra vesszük, ha Hajduk Károly lepusztult melegítő alsójára, vagy a ház sivár berendezésére nézünk, hogy ő biztosan belebukik a versengésbe. Több esélyt adunk az asszonynak, már ami a rét lekaszálását illeti…
Az előadás további részében ezt a folyamatot követhetjük, ahogy a környezet úrrá lesz a szereplőkön. Ennek csak első jele az ablakon betörő szürreális őszi vihar, amely telehordja a konyhát falevelekkel. Gyönyörű ez a kép és nagyon kifejezően kietlen ez a csupa-fa díszlet. Üres. Akár egy élhető életet is bele lehetne képzelni. De az egy másik történet lenne…(Horváth Jenny felelős a díszletért és a jelmezért. Én korábbi munkáit nem ismerem, de nagyon rendben van a látvány. Ha kezdő, akkor nagyon ígéretes ez a kezdés. Lehet, hogy egyből a kezdet végét látjuk és jön a tervező virágkora azonnal.)
A széthullási folyamat Kovács D. Dániel által pillanatról pillanatra ki van dolgozva, szinte azt éreztem, hogy ez szinte már koreográfia benyomását kelti. És nagyon jó benne Jankovics Péter is, aki barátját azért látogatná meg, hogy gitározzanak, nem tervezte be a takarítást. A két férfi színész viszi el az előadást a vállán, viszont hálás szerep jut Pető Katának is, aki kiégett feleség mellett lehet kicsit a „végzet asszonya” is a szomszédasszony szerepében.
Furcsa volt ez a hetven perc. Csak azt tudom megállapítani, hogy jó a rendezés, a látvány, nagyon kitűnőek a színészek, az intim térben közel is vannak hozzánk, mégis kívül maradtam az egész történeten. Hiába fogtam fel a darab üzenetét, amely fontos is. Valóban sokszor épp a lényegi dolgainkra nem jut időnk, elborítanak minket hétköznapi teendőink. Igazából nem érintett meg sehogy az, amit láttam. Volt két néző, akik talán húsz perc után elmentek a kamarateremből, ami azt jelzi, hogy nagyon nem bírták, mert ilyen közegben nehezen szánja rá magát valaki távozásra. A taps sem volt igazán mérhető ahhoz az alapos és sokrétű munkához, amit befektettek az alkotók.
Az előadásról egy színházi emberrel beszéltem, aki nagyon frappáns magyarázatot adott erre a valóban abszurd helyzetre. Szerinte túl közel van a színpad a nézőkhöz és a blődli nem jól hat közelről. Lehet, hogy igaza van, és legalább a nagyterem falai között kellene az előadást kipróbálni. Kár, hogy a díszlet viszont pontosan erre a térre van megépítve, így szinte irreális az áthelyezés gondolata.
Az előadás végén a színészek „haláluk után” kicsit azért mégis zenélnek. Ez némi reménykedéssel eltölt bennünket. És az is, hogy ők remélhetőleg valóban élvezték a játékot.
