Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ilan Eldad Vári Évával a címszerepben felújította 2002-es rendezését. Martin Sherman monodrámáját (90 perc egy részben) ezúttal a Spinozában nézhetik meg az érdeklődők. Lassan másfél éve, hogy a Budapesti Kamaraszínházat megszüntették és nem tartanak előadásokat a három kis stúdióban, köztük a Shure-ban sem, ahol ez a produkció eredetileg olyan hosszan és sikeresen futott. A darab kapcsán ez is óhatatlanul eszünkbe jut, különösen akkor, ha az ember a kilences busz Deák téri megállójában álldogál egy ideig. A színház hirdetését még mindig láthatjuk.

A veszteséget csak némileg tompítja, hogy néhány előadást átmentettek más színházakba. A Piaf után ez már a második Vári Éva-előadás, amelyet Orlai Tibor támaszt fel és ezért csak köszönet illetheti. 

 

Én az előadást még az első bemutató környékén láttam, azóta eltelt 11 év. Annak dacára, hogy azóta legalább 1500 másik előadást is megnéztem és egyéb dolgok is történtek velem, de ennek az előadásnak számos részletére még mindig élesen emlékeztem. Nemcsak az alapélményre, arra a hullámvasútra, amelyre a szerző illetve az előadó felülteti a nézőt és nem engedi el kilencven percen keresztül. Hol együtt nevetünk az Ukrajnából származó, Amerikában élő zsidó öregasszony élményein, hol alig tudjuk a könnyeinket visszatartani, ha ugyan vissza tudjuk. Mert néha fájdalmas Rose életét hallani, de "a tudás fontosabb, mint a fájdalom", néha nem árt, ha átgondoljuk azt is, hogy milyen a közös múltunk.

Megmaradt annyi év után is a történet számos fordulata, nemcsak a XX. század nagy és fájdalmas eseményeinek visszatükröződése (köztük a holocaust központi, de nem az egyetlen gyötrelem), de bennem maradt a mű néhány apróbb mozzanata is. Amikor nyolc évvel később egyszer néhány órát Miami Beach belvárosának és a tengerparti szállodasornak a megtekintésére fordítottam, kifejezetten ennek a darabnak az élménye volt még mindig bennem. Szinte kerestem Vári Évát, ahogy a Rose and Rose szálloda előtt fog ülni...

Nagyon érzékletesen tud Vári Éva mesélni, kevés mozgással végig leköt minket. Illúziót kelt, kevés kellékkel és pótcselekvések nélkül is boldogul. A rendezés hagyja érvényesülni - nem erőltet rá különösebb koncepciót a darabra, nem vet be technikai trükköket, nincsenek filmes bejátszások, egyéb látványelemek. A színész a lényeg és minden azt segíti, hogy érvényesülhessen. (Az a típusú rendezés, amelyik azt a benyomást kelti, mintha nem is lett volna rendező és a színésznő mindent spontán tenne. Nagyon ritka ez manapság, már ennek is lehet örülni.)  Vári Éva rendszerint, már a nézők bejövetelekor is egy utcai padon ül, ahonnan néha feláll, előrejön és a pódium lépcsőjére telepedik le, így még sokkal közelebb kerül a nézőkhöz. Egyszerűen, minden nehézség nélkül teszi ezt - sose fogjuk elhinni neki a mozgása és a játéka alapján, hogy az utóbbi húsz évben egy napot is öregedett. Szó nincs itt öregasszonyról, még várnánk azt, hogy bejelent egy újabb házasságot is.

Végig szemkontaktust tartva szól a nézőhöz. Ugyan rohanva érkeztem, a kezdés előtt nem sokkal estem be és egyáltalán nem voltam ráhangolódva a mosogatás-vacsorakészítés után egy színházi estére, de így is, már ez alatt az előadást megelőző néhány perc alatt is megfogott a színésznő. Teljesen elfelejtődött minden más, csak ő maradt. Törékenysége, kiszolgáltatottsága dominál ezekben a nyitó percekben. Monológja közben végig megmarad a személyesség, nem egyszerre szól az összegyűlt hatvan emberhez, hanem mindenki azt érezheti, hogy külön neki szól a vallomás. Az ember szinte kedvet érezne ahhoz, hogy szintén leüljön Rose-zal és elbeszélje a gondolatait. Erre a személyességre az előadás záró gesztusa is ráerősít, mindenkinek kézfogással is személyesen megköszöni a részvételt. Ez a gesztus nem teátrális, inkább a valóban létrejövő kapcsolatot erősíti meg. (Tavaly, Vándor Éva Shirley Valentine-ján találkoztam ugyanezzel a zárással. Akkor is erősen bevonódott a közönség, az előadó hatása alá került, ugyanígy roppant kis térben voltunk összezárva.) Ez a közelség részben feszültséget is ad, de nagyobb élményt is. Maga a színész is másként vesz részt egy ilyen előadásban, ahol még súgó sincs. Vári Éva mindenkinek megszorítja a kezét, aki elérhető közelségben ül. Csak javasolhatom, hogy üljetek jó közel.

Színlap

Címkék: Spinoza Rose Vári Éva Orlai Tibor Ilan Eldad

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr465628283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.