Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

 

Miután a Nemzeti-pályázat végkimenetele az egész karácsonyomat beárnyékolta, még a szokásosnál is nagyobb lelkesedéssel és hatalmas előzetes elvárással vártam a Sirályt.(Nem kellett volna, ez sosem szerencsés.)

Alföldi a Budapesti Kamaraszínházban (ami tavaly májusban bezárt), rendezett 1997 februárjában egy nagyon érdekes és számomra emlékezetes Sirályt. Láttam előtte több jó Sirályt (RS9, Nyíregyháza és Krétakör), több feledésre érdemeset is (Radnóti, Örkény, Bárka), de talán épp az első Alföldi-rendezés az, amelyik először eszembe jut a darab kapcsán. Az, ami alapján maga a darab számomra egészen új dimenziókat mutatott.

Az a két rendezés összehasonlításakor rögtön kiderült, hogy mennyivel pesszimistábban látja Robi a világot most, minden nagy sikere ellenére is.

Az 1997-es rendezésben a mű elején csupa egyéniséget láttunk, mindenkinek meg volt a saját színe (a jelmezek hatalmas szerepet kaptak a mondanivaló kifejtésében), Arkagyína sárga, Nyína fehér, a Doktor zöld és Mása természetesen fekete volt. Az előadás végére Nyínát leszámítva mindenki bekékült a díszlettel egyetemben, amit ráadásul a víz is elöntött - az egyéniségek elvesztek.

Számomra abból az előadásból feledhetetlen a diploma nélkül berobbanó tehetség, Alföldi felfedezettje Mása szerepében: Pokorny Lia, Trepljovként Kamarás Iván, Dornként Újvári Zoltán, Vári Éva Arkagyina szerepében. Trigorin Rátóti Zoltán volt. 

A Sirály előadások rendezőjének muszáj eldöntenie, ami a darabban nincs előírva illetve egyértelműen meghatározva: tehetséges-e Nyína és Trepljov, vagy sem. Abban az előadásban, amit talán négyszer láttam, számomra egyértelmű volt, hogy mindketten azok. Trepljov feltétlenül. Nagy formátumú színész volt Kamarás, ebben a szerepben sem jelentéktelen írócskának tűnt.

De mi a helyzet jelenleg? Ez a rendezés látható, ez a jelenleg érvényes Alföldi-olvasat.

A jelenlegi előadás egyetlen ötletnek esik áldozatul szerintem.

A színház minimálisra csökkentett költségvetéséhez igazodva a rendező-igazgató megint egy fillérekbe kerülő díszletet állított ki, ami nyilván szándékosan csúnya is (lsd. Szász János rendezését a Bárkán, amelyben Alföldi Trigorint játszotta - az a díszlet is annyira árasztotta a lepusztultságot. hogy rossz volt ránézni.). Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen az üres színpad nagyszerűen funkcionált a Hazafit nekünk c. előadásban is. A színpad közepét elválasztotta egy furnérlemez fallal, amire vagy száznegyven akasztó van felerősítve - ez szolgál egyben ruhatárként is. A nézők kabátjaikkal részt vesznek a díszlet megalkotásában.

Zárójelben tenném fel a kérdést: mi lesz májusban? Ha egy kabát sem lesz? Ezt a megoldást egyetlen mondat elhangzásakor értékeljük poénnak, amikor Arkagyina fiának felkínálja a kabátokat, hogy azok közül válasszon. Az előadás meglehetősen hosszú ehhez az egy mondathoz képest és egyetlen másik helyzet sincs, amikor ez a választás igazán szerencsésen segít a rendezőnek. Néha a szereplők leakasztanak egy-egy (saját) kabátot, de az előadás más elemeivel nem teremti meg azt a benyomást, amit ez a kabátosdi esetleg sugallhat, hogy a közönség és a szereplők esetleg ugyanabban a cipőben járnak, mind ugyanilyen szerencsétlenek vagyunk és jövőtlenek.

Nem jó az alapötlet és elbukik az egész vállalkozás ennek köszönhetően. (Mondom ezt én: mellesleg lehetetlen volt jegyet szerezni a Sirályra, hatalmas az érdeklődés, akárhányszor eljátszhatnák, telt ház előtt menne Ennyit a kudracos vállalkozásról.)

Azt nem mondom, hogy nem nézhető - ez is pont azok közé tartozik, amely előadásokban jelentősen több élvezetet találhat az a színházra nyitott egyén, aki egész alaposan nem ismeri a történetet és tegyük föl az előadás megtekintése nélkül nem tudná a szereplőket felsorolni és kapcsolatrendszerüket végigelemezni. Nekem a kihagyott néhány jelenet is feltűnt és zavart, egy-egy megoldás erőltetettsége pedig fájt, mert sajnos vagy szerencsére négy igazán jó Sirályt láttam már. Ez persze nem zárta ki, hogy egy ötödik is mellékerüljön, de azért az esélye annak, hogy a magasan meghúzott szintnek megfeleljen, csökkent. Mivel Robi egész nemzetis működése alatt épp a diákokat, a kevés színházi előélettel rendelkezőket célozta meg, én legjobban azokat a munkáit szerettem, amelyekben nem ezerszer feldolgozott darabokat választott. Akkor nem éreztem azt, hogy le akarja egyszerűsíteni, hogy mindenki megértse a mondanivalóját. (A Bánk bán junior kivétel - ott egészen új dimenziókat nyitott meg előttem is)

A szereplők közötti kapcsolatokra ebben az előadásban is illett az, hogy mindenki mást szeret, mint aki őt szereti (Trigorin persze kivétel, meg még az orvos vagy az intéző, akik senkit nem szeretnek igazán). Nekem egyértelműen a legerősebb alakítást Tenki Réka hozta Másaként, aki a fő-ruhatáros is volt és vagy negyedórán át ismételgette, hogy az előadást mindjárt megkezdjük (aztán szerepben is elmondta ugyanezt, hiszen a darab Trepljov amatőr-dilettáns-alternatív performanszával indul). Tenki most is valóban feketében járt.

Ennek az előadásnak az volt a sajátossága viszont a többi általam látott Sirályhoz képest, hogy nem a színház vezető hős-szerelmes színésze kapta Trepljov szerepét, ami jelen esetben Szabó Kimmel Tamás lett volna, hanem egy átlagos figurákat játszó fiatal színész, aki jóképű ugyan, szimpatikus, de éppúgy nem válik ki a tömegből, mint a a Medvegyenkót játszó társa, egyikük sem szerzett eddig kiugró ismertséget.

Van köztetek valaki, aki annyira ismeri a színészeket, hogy Fehér Tibor és  Farkas Dénes arca meg is jelenik most lelki szemei előtt? Nyilván, de nem sokan. Fehér Tibor volt a Jó estét nyár főszereplője - most ő a legfőbb lúzer, a teljesen jellegtelen tanító, akibe Mása nem szerelmes, de jobb híján hozzámegy. Farkas Dénes nála kevesebb kiugrási lehetőséghez jutott, ő lenne az ifjú titán. Miután  hasonló alkatúak, a nézőben felvetődhet a kérdés, hogy Másának miért kell pont Trepljov, aki szintén egy született vesztes.

Nyinára rátérve: Tompos Kátya orosz származását kihasználva Alföldi a darabbeli monológot (Emberek, oroszlánok, sasok, ...) oroszul mondatja, ami  poén - egy kukkot se ért a közönség nagy része belőle, a szereplők is ezt szajkózzák. De gyönyörűen mondja a szöveget, megemeli. A jelenet elég zavaros, a két bársonyfüggöny jelezné a színpad helyét, de a színésznő hatalmas fátylával mégis a nézők előtt járkál fel s alá...- alapvetően egyáltalán nem tisztázza Alföldi, hogy hol vagyunk, hol a kint és bent - pedig tesz utalásokat erre, de ezek mégsem érvényesek. Az élet és a színház így összekapcsolódik, szándékosan összemosódik.

Nyina tehát nem szerelmes Trepljovba, neki a híres író Trigorin kell, akit Földi Ádám alakításában szintén kisszerűnek látunk. Itt már nem az a kérdés, hogy két nagyformátumú (vagy viszonylag nagy formátumú) színész közül kell választanunk (lsd. Kamarás Iván maradt alul Rátótival szemben), itt mindkettő jelentéktelen. Nincs nagy szakadék a Medvegyenkó-Trepljov-Trigorin hármas tagjai között, lényegében korban és alkatban is hasonlóak. Ez rendezői állásfoglalás. Ez az előadás, pontosabban a világ, amiről szól nem színes, még csak nem is egyen-kék - hanem szürke. Jelentéktelenek a főszereplők.

Nyina számomra ellenszenves volt, minden szépsége ellenére is - az elmúlt évek alatt nem sikerült Tompos Kátya művészetéhez közel kerülnöm, ez adott. Ebben az előadásban egy jelentéktelen színésznőcske lett (nekem) Nyína. Lehet, hogy ez volt persze a cél és ha igen, akkor minden rendben is van.

Érdemes beszélni még az előadás megítélésénél kétségtelenül vízválasztónak számító Básti Juli-féle Arkagyina alakításról. Láttam már két kritikát, amelyek a jelen helyzetben egyedül szalonképes módon minden lehető jót leírnak az előadásról, szolidaritásból most nagyon nehéz lenne Robi munkájáról azt leírni, hogy valami nem igazán sikerült neki - és a nagy nyilvánosság előtt ezt várhatóan nem is igen fogják megtenni, vagy tompítani fogják, amennyire lehet. (És mindig előfordulhat, hogy a hiba a mi készülékünkben van.) Az egyikben Básti Juli alakítása szuperlatívuszokkal szerepelt, minha az illető oly nagy fantáziával rendelkezne, hogy az 1990-es évek elejének, vagy netán még a Kaposváron játszó Básti Julinak alakját vetítené bele ebbe a 2013-as alakításba.

Az én privát véleményem szerint ebben az előadásban Básti Juli régi rutinját hasznosítja, nincs egy új őszinte gesztusa. Fogalmam sincs, hogy Alföldi mit gondol Bástiról, leomlik nagysága előtt vagy netán épp ezt a már elmúlt-elromlott egykori tehetséget akarja hasznosítani, aki híres ugyan, de már nincs játéka mögött igazi érzés. Arkagyina ugyanígy egy a tehetségtelenek közül, de nekem sajnos az volt az érzésem, hogy nem egy zseniális Bástit látok, aki rossz színésznőt játszik, hanem egyszerűen nem jó Arkagyina és ennyi. (Pedig óriási Básti-rajongó voltam egykor, amíg  a többszörös csalódás hatására ki nem ábrándultam.) Vári Éva és Csákányi Eszter tökéletes Arkagyina volt, nekem egy-egy gesztusukra még most is emlékszem. Akik még most is élvezik Bástit, azért mert olyan, amilyen - azok fogják most is szeretni. Básti Juli színészetét a Vadászjelenetekben viszont mindkét alkalommal nagyon szerettem, tehát elképzelhető, hogy mégis jól át vagyok verve és több a csavar az alakításban, mint feltételezném. (Több dolgok vannak égen és földön - igen, egészen biztos ott van az a koncepció, de egy nézésre nem tárult fel egészen...)

Akik viszont személyiségek voltak és maradnak ebben az előadásban: a szerencsétlen lúzernek beállított Nagy Mari Mása anyjaként (ez az értelmezés ennyire nem volt éles korábban, de most mindenkiből nyavalyás lett - az ő helyzetére ez fokozottan igaz), Samrajev, az intéző, aki Szarvas József elővezetésében a szokásos egoista, aki viszont az összes előzőektől eltérően nem szánalomra méltó. Szarvas alakításánál éreztem még a Tenki Rékáén kívül azt, hogy "igen, ez az", pontosan ilyen az intéző, nem is lehetne más. Kulka jelenléte erős, bár magához képest halványabb. Mintha annál is jobban kívülhelyezkedne a történeten, mint ami jelen esetben indokolt lehetne. 

Kimaradt Blaskó, aki jelentéktelennek játssza a jelentéktelen Szorint, de adós marad a Trepljovhoz fűződő szeretetkapcsolat kifejezésével. Minthogy ezzel Farkas Dénes is adós marad, aki ezt viszonozná a darab szerint és az összes többi vonzalom, ami nem szerelmeseket köt össze elég halványan jelenik meg, ez kifejezetten rendezői szándék is lehet.

Ha nagyon akarom magyarázni magamnak a Robi bizonyítványát, mert sajnos feketén fehéren muszáj azért kinondani, hogy untam az előadást - leszögezhető, hogy nyilván a rendezői szándék jegyében ilyen nagyon szürke, kiüresedett, szeretetnélküli ez a világ. Senkinek sem sikerül semmi.

Viszont: ezzel az értelmezéssel az pusztán a probléma, hogy sok hozzá Trepljov öngyilkossága. Igazán jelentéktelen, kisszerű emberekhez sokkal jobban passzol, ha az egészet mégsem látják át és vonszolják magukat még tovább. Ha következetes Robi, akkor egyszerűen kihagyja az öngyilkosságot vagy csütörtököt mondd Trepljov fegyvere. (Csehov maga is látta amikor A manót átírta Ványa bácsivá, hogy mennyivel szörnyűbb megoldás az, ha a szereplő tovább éli az életet perspektívák nélkül.)

Másik probléma a koncepcióval (már ha jól fejtettem meg a rendezői szándékot): a nézőnek szüksége van egy előadásban olyan szereplőkre, akikkel azonosulni tud, akikkel "együtt tud menni". Míg Alföldi első Sirályában mindenkihez közel került a néző (na jó, az intéző Jakab Csabához nem), mindenkinek femutatta a kis igazságát, ebben a rendezésben nem ez történik. Itt voltaképpen mindenki (Mása talán némileg kivétel) annyira jelentéktelen, hogy nem is érdekes, hogy mi lesz vele. Elsúlytalanodik az egész történet, nem lesz tétje az egésznek, ha nem fontosak a szereplők.

Az öngyilkosság után a Mása-monológ elég hatásosan alakul, de ezt szándékosan tönkreteszi megint a rendező, aki nem akar hatásos színházat csinálni: a 62-es kabátot átveheti a tulajdonos. És így tovább, néhány másik színész bevonásával kiosztják a kabátokat. Az általam látott előadáson volt taps közben, de meghajlás nem.

Utólag értelmezhető, magyarázható, elemezhető ez az előadás - de nem élvezhető. Az, hogy ott és akkor unatkoztam, sajnos nem változik, bár ez is foglalkoztat.

A legtöbb Nemzetiben nézett előadás esetén ez igaz volt, jelentéktelen és nyomot nem hagyó produktumot nem hoztak létre. Épp a jó úton voltak az igazán jó előadások felé, amikor ezt a folyamatot megszakították.

Akármilyen is a Sirály - mégis kár, hogy elvesztette Robi a színházat, most is így jöttem haza.

Utójáték (febr.17.): Két héttel később a Tháliában beszélgettem Koltai Tamással, aki írt az előadásról az ÉS-ben. Néhány rendezői megoldásra ő kiváló magyarázatot talált. Az utolsó felvonásra a színpad feletti emelvényre helyez el Alföldi néhány szereplőt, akik éppúgy nézőkké válnak, kívülállókká, akárcsak mi. Egyedül azok maradnak lent, akikkel még úgy néz ki, történhet valami az életben. Néhány más apróságot is beláttatott. Az elődásnak feltétlen értéke, hogy még 2 héttel később is töprengtem rajta, hogy miért is nem fogott meg, mikor annyira át akartam neki adni magamat. Egy dolog az, amit sajnos így sem tudok máshogy gondolni: az unalom emléke ott maradt. Az újragondoláshoz újranézés kellene, ami a jelen helyzetben majdnem lehetetlen. Hiszen ott vannak a tömegek, akik még egyszer sem láthatták.

Címkék: Nemzeti Alföldi Sirály Básti Juli

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr745085975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.