Mezei néző

Nem lehet eléggé megbecsülni a színvonalas gyerekelőadásokat, amelyek persze nem szoktak igazán nagy szakmai visszhangot kiváltani, viszont a színház utánpótlásának kinevelése ezekkel kezdődik. Óriási szerepe van az első élményeknek, és sok olyan gyerek lesz, akit a dunaújvárosi Bartók Színház új „zenés kalandjátéka” ejt majd rabul, és ennek hatására akar majd folyton színházba kívánkozni – minél több gyereket elvisznek rá, annál több az esélye.

Az előadás két és fél óra egy szünettel, hamarosan jönnek a délelőtti és délutáni alkalmak is. Távolabbi településekről is érdemes miatta Dunaújvárosba utazni – Naszlady Éva rendezése a mesemusical műfajához igazodva adja, amit adható – kellő lendülettel pörögnek az események. (A jegyek pedig a pesti árakhoz képest sokkal olcsóbbak, az utazás költsége bőven megtérül – aki praktikusan gondolkodik, annak ez is szempont lehet.)

A színlapon nincs korhatári megjelölés, de azt gondolom, hogy 6+-os előadás ez, bár lehet néhány érett óvodás is, aki kellő előkészítéssel akár meg is nézheti. Olyan gyereket biztosan nem vinnék oda, aki nem tud különbséget tenni a színház és a valóság között – van néhány fordulat, amelyik egy háromévesnek talán még túl ijesztő.

Azért egy héten belül három rendkívüli operaélmény mégis csak sok, ennyire nem számítottam, ezeket még emészteni fogom egy ideig. Világklasszisokat néztem kétnaponta, akiken egyre-másra elámulunk ("OMG, hogy tud valaki ennyire jól énekelni??"), hiszen ezeknek az énekeseknek a többségét nem láthattuk a kezdetektől, csak most, már kiforrott állapotukban. Sok van, aki csodálatos...

A Lohengrin és az Arabella után a Nemzeti Filharmonikusok Nabuccója nemcsak beváltotta a hozzáfűzött reményeket, felül is múlta őket. Ezt az eseményt sok ismerősöm hetekkel előtte izgatottan várta, a lelkesedésük pedig engem is magával ragadott, bár Verdinek épp ezt az operáját – eddig - nem kerestem olyan nagyon.

Az előadás másnapján kétszer újra végighallgattam a darabot, ez az egy koncert elég volt ahhoz, hogy közelebb kerüljek magához a műhöz is. Köszönet érte minden szervezőnek, közreműködő művésznek!

 (Ez itt egy nyomhagyó ajánló, NEM zenekritika, remélem, hogy még a Müpa vagy egy tévé, esetleg rádió az eseményt le fogja adni néhányszor, és majd kedvet csinál másoknak is a meghallgatáshoz.)

A 6Színben ez már a második „titkos” előadás, A hosszú élet titka már két éve sikeresen megy, majd elválik, hogy hányan akarják kinyomozni A boldogság titká-t is, amelynek minimalista stílusú látványvilága lehetővé teszi, hogy az Orlai Produkció könnyedén elvihesse majd az ország sok más befogadó színházi helyszínére is. 

Rusznyák Gábor ezúttal csak három színészre építő produkciót rendezett Alexandru Popa darabjából. Schruff Milánnak, Pataki Ferencnek és Járó Zsuzsának kell minket lekötnie másfél órán át, néhány bútorra és kellékre támaszkodva, szinte kizárólag beszélgetéssel.

2012 óta ez éppen az ötödik Arabella bejegyzésem, a második a lengyel basszbariton nevével. 2013 tavaszán Tomasz Konieczny élőben is énekelte Budapesten ezt a számára akkor még viszonylag új szerepét, és ezt az eseményt az akkor mindössze két hónapos blogomban kellő lelkesedéssel  előre be is harangoztam.

Azóta eltelt 12 év, én megírtam 3507 ajánlót, az énekes pedig már rendszeresen énekel a MET-ben is (2019 óta), és már a világ legtöbb országában elérhető élő közvetítésben is nézhető. Ennél többet operaénekesként nemigen lehet elérni, és ezen az estén ismét bizonyította, hogy teljesen megérdemelten tart itt. Olyan ebben a szerepben, mintha a személyi igazolványában is a Mandryka név szerepelne, és földbirtokosként tengette volna az egész életét Szlavóniában.  Ez 2013-ban még nem volt igaz, most viszont már nehezen lehet elképzelni, hogy ezt a szerepet jobban is eljátszhatná bárki.

Galgóczy Judit 1998-as Figaro-rendezése tartja a pozícióját az Operaház repertoárjában, és mivel folyton megújul a szereposztása, talán ez nem is akkora baj – ez volt a végkövetkeztetésem, amelyet az idei legutolsó előadás alapján levontam. Ez volt a praxisomban (kereken 40 év alatt) a 96. Figaro (házassága/lakodalma – ezen nem vacakolnék, hiszen olaszul megy, úgyhogy ez most is a Le nozze di Figaro volt), bár idén nagyon könnyen elérhettem volna a százat is, ha a műsor ütközései nem szólnak bele: most hirtelen, mintha minden vágyamat egyszerre akarták volna teljesíteni: szeptember elején volt három Don Giovanni, hat Kékszakállú is, amelyek közül szintén csak néhányat láttam, hiszen nagyon sok új prózai előadás is készült. Ezt a kínálatot (felületesen) nézve nehéz válságról beszélni, bár épp a Figarót nézve ezt a szót nem is kerestem.

Röviden: azt láthattuk ezen a délelőttön, hogy az új férfi a régi műsornak is jót tesz, felpezsdíti a hangulatot és az egész csapat élénkebb lesz tőle.

A beugró Tommaso Barea (fotó: az Operaház FB-oldaláról)

A bejegyzésben ennél valamivel hosszabb laudáció következik az új beállókról.

A zenekart Vajda Gergely vezényelte mindkét szereposztással.

Néha nem árt, ha beismerjük a tévedéseinket is. Most ez van - nagyon eltaktikáztam magam. Ha merek bízni abban, hogy ennyire színvonalas lehet a Lohengrin, akkor heteken át jól rákészülök, mást se hallgatok, és legalább hármat néztem volna Almási-Tóth András rendezéséből, vagy kedvező körülmények között akár mindet. (Nemcsak Elzában volt túl kevés a hit...)

Bár a magyar csapatra lettem volna jobban kíváncsi (leginkább Kolonits Klára és Brickner Szabolcs kettősére), akik a főpróbán túl csak egy előadást kaptak,  az előadást mégis a vendégekkel láttam – rövid nyomhagyó ajánló ennek kapcsán  következik.

Már itt leszögezem, hogy az Operaház mind a hangfelvételt, mind a tévéfelvételt a magyar szereposztással készítette el, így remélhetőleg mindenki láthatja velük az előadást, aki szintén lemaradt.

Aki követi ezt a blogot, nem gondolhatta komolyan, hogy kihagyom azt a különleges alkalmat, amikor két énekesem, Cser Krisztián és Mester Viktória először együtt elénekli a Kékszakállút. Mindkettőjük pályáját közel húsz éve szorosan követem, ez az opera meg velem van negyven éve. (Azért néhányan rákérdeztek – előre mondom: a megtekintést nem fogja pótolni ez a bejegyzés.)

Lassan két hete gondolkodom a látottakon. Szívmelengető élmény volt ez a 76. Kékszakállú, ezúttal nem kellett összekanalaznom magamat, ahogy rendszerint a Kékszakállú előadások után. 

„A fátylam kicsit oldalra billent” Ozsgyáni Mihály regényének a címe, aki történetesen a ház művészeti vezetője is. A mű 2018-ban és 2022-ben is megjelent, sőt idő közben német nyelven is készült egy kiadása, láthatóan jelentős elismerést aratott. A könyvet már a darab megnézése előtt beszereztem, a színlap leírása alapján feltételezve, hogy Hajnal János előadása lesz olyan érdekes, hogy azonnal el akarom olvasni. 

Jól számítottam, mostanára már a regényt is befejeztem - így az előadáson kívül ezt is szívesen ajánlom. (Először nézni, aztán olvasni - ez az ideális sorrend szerintem, de aki már ismeri a regényt, az sem fog csalódottan távozni.)

Két hónap késéssel, már beérett formájában láthattam vasárnap délután a Belvárosi Színházban a Szuvidált szenvedélyek-et, Theresa Rebeck „konyhashow”-nak minősített társalgási színművét Zöldi Gergely fordításában.

Kellemes szórakozást ígér a mindössze négyszereplős előadás, amelynek színhelye mindvégig egy mini luxusétterem aprócska, de Zöldy Z. Gergely által nagyon praktikusan berendezett konyhája, a játékidő (az egy szünetet is beleszámolva) két óra. 

Semmi dráma – illetve ahogy vesszük: inkább azt mondanám, hogy a hétköznapokban nagyon gyakran előforduló élethelyzetet láthatunk. Nem bonyolult a cselekmény – ez nem Wesker Konyhá-ja, amelyben sokan és sokat főznek, de nem nélkülözi a továbbgondolható tanulságot ez sem.

Paczolay Béla előadása mindazoknak jól jöhet, akik a főzést kellemes elfoglaltságnak, netán szenvedélynek tekintik, de persze azoknak is, akiket mindez ugyan kevésbé érdekel, viszont más előadásokból már ismerik a szereplőket, és rájuk kíváncsiak. Különösen Király Attila kedvelői járnak jól, ha ezt választják - ez az előadás rá épül, de a produkció működőképességéért sokat tett a jelmezeket megtervező Pető Kata, a zeneszerző Furák Péter is – a kredit nekik is jár, nehogy kimaradjanak.

Minderről kicsit bővebben:

Nem olyan ritkán kerül műsorra a Bűn és bűnhődés (33 bemutatóról tud a Színházi adattár), bár mégiscsak regényadaptáció, így nem alaptalan az a kérdés sem, hogy biztosan színpadra való-e.

Tatabányán az idei első bemutatóként majdnem az egész társulat (és öt vendégművész) Hegymegi Máté rendezésében futott neki. Tizennyolc szereplője van, és ez is jelzi, hogy a színház számára kiemelten fontos a produkció, és nem pusztán a főszereplő dilemmájára akarják leszűkíteni.

Ahogy a Raszkolnyikovot játszó Csabai Csongort néztem, eszembe jutott, hogy akár lehetett ilyen is a fiatal Dosztojevszkij, aki 15 éven át készült ennek a regénynek a megírására. Átjött az a tehetetlen düh, amelyet minden bizonnyal érzett, miközben a körülötte lévő szegénységet, egyenlőtlen esélyű embereket megfigyelte, sőt életének egyes korszakaiban maga is hasonlóképpen szenvedett.

Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel – emiatt jó döntés volt egy háromkor kezdődőt választani. Ebben az évben még van hat alkalom, köztük három szintén délutáni. Aki menne, sokat ne tétovázzon, a bérletes esték után valószínűtlen, hogy ezt az előadást hosszan tovább lehetne játszani.

Csatlakozom ahhoz a hölgyhöz, aki az előadás után a színház mosdójában így foglalta össze az élményt, miközben szintén sorbanálló ismerőseihez fordult: „hosszú volt, de érdemes”.

A tatabányai társulat kedvelőinek feltétlenül nézendő előadás, de még adnék néhány támpontot a döntéshez: