Mezei néző

Március óta nem jártunk a Thália Télikertben, ahol még mindig megtekinthető Bagossy Levente díszlet-modelljeinek kiállítása. Erről eszembe jutott persze a színházak bezárása előtt az utolsók között látott Trainspotting és a Mulatság is, amikor még csak feltételesen volt szó a színházak esetleges bezárásáról. Bízzunk benne, hogy most a kötelező maszkviselés árán még működhet a rendszer, és hátha a nézők hajlandóak is lesznek bizalmat szavazni a megtartott előadásoknak és eljönni.

Nagy Viktor és Zayzon Zsolt - és a kérdéses festmény (fotó:Puskel Zsolt)

Ezúttal egy héttel a bemutató után a „Művészet” második nyilvános előadásán jártunk Jánossal, amelyet mindketten nagyon szerettünk, és 12 éves kora ellenére ez a csak beszélgetésekből álló előadás őt is lekötötte.

Filmről ritkán írok, de ezt nagyon szerettem, és jól járnátok vele, ha látnátok – készüljetek fel a „Felkészülésre”. Horvát Lili új filmje a jövő héttől már a mozikba kerül, nekem a múlt hetem egyik fénypontja volt, ahogy ezt egy bevezető bejegyzésben már leírtam - két nagyon jó színházi előadással is összekapcsolódott.

A sajtóvetítésen láthattam, és örültem a lehetőségnek, mert a trailer nekem már korábban kedvet csinált hozzá, már ez alapján megjegyeztem nézendőnek. Van olyan jó, hogy ez alapján bárki gyorsan el is döntheti, hogy ez az ő filmje lesz-e vagy sem.

Röviden: Dr. Vizy Márta, New Jerseyben élő negyven körüli idegsebész egy orvoskongresszuson egy ismeretlen férfire ránézve meglátja benne „a végleges megoldásnak látszó igazit”, aki neki pont úgy lenne jó, ahogy van, és mindent hátrahagyva hazatér Budapestre. A film arról szól, hogy alakul az élete itthon ezek után.

Hosszabban:

Nem bírtam ki az októberi havi műsor megjelenését (várhatóan jövő kedden), és elkezdtem tervezgetni már most, bár ez azért is logikátlan lépés, mert praktikusabb lett volna a nagyjából 70%-os mértékben elkészült immár HAT bejegyzésem valamelyike végére pontot tenni, és szabadon engedni.

Mi az, amit várok az októbertől, mire készülök? – továbbra is a teljesség igénye nélküli az áttekintés, és várnám a kommenteket, hogy ti mire készültök leginkább.

Sokan kérdezik, miként lehet ennyi előadást befogadni rövid időn belül. Erre a válaszom az: sok az átlagosan jó, egy-egy izgalmas villanással, de olyan mégis kevés akad, amikor egyetlen előadásban annyi gondolat ÉS érzelem sűrűsödik, hogy valóban hosszabb ideig foglalkoztat, és nem sikerül gyorsan átlátni. Kevés az ennyire komplex előadás. Ha van egy-egy ilyen mégis, mint pl. augusztusban a Don Giovanni, akkor napokig írom, és esetenként még a posztolás után is kiegészítem az írásomat, ha valami miatt az első verzióval sietni kellett. A múlt héten is belefutottam egy olyan előadásba (Trafó – A Menedék), amely után inkább három másikat kihagytam, hogy még azon az egyen tudjak gondolkodni.

Szerdán este szintén a Trafóban olyan nagyszerű volt Pető Kata Jelinek-előadása (Árnyék), hogy ezek után átláttam, hogy még egy hasonló „leállás” is kevés lett volna, de a műsor farkastörvényei ráadásul úgy hozták, hogy nem ítéltem kihagyhatónak a csütörtöki eseményeket sem - Stork Natasával és Grisnik Petrával.

Stork Natasa - Grisnik Petra - Pető Kata

A karantén egyik fontos tanulsága: amit ma megnézhetsz, ha fontos, ne halaszd holnapra, ha meg nem annyira, akkor nehogy egy számodra érdektelen előadásra ülj be, ráadásul kötelezően maszkban, teszem hozzá én.

Vidovszky György nem először, és nyilván nem is utoljára rendez olyan előadást a Kolibri Pincében, amely célzottan a gimnazista korosztályt szólítja meg, és nagyon igyekszik olyan kérdésekhez nyúlni, amely őket valóban foglalkoztathatja.

A Tipli, Krausz Attila darabja is ilyen, erről jön most néhány gondolat. Az alkotói gárda elég peches volt – a színlap tanúsága szerint - egy nappal a kitűzött premier előtt jött a rendelet a bezárásról, így egy félévvel később tudtak pontot tenni a próbaidőszak végére.

Kőszegi Mari és Nizsai Dániel

Szeptember 11. még egy jó ideig nem lesz többletjelentés-mentes nap, több ezer ártatlan ember véletlenszerű halála fűződik hozzá, és nyilván lehetnek sokan, akikben felmerült a kérdés: hogy engedhette az Isten, hogy ez megtörténhetett? Az Átrium bemutatóját lehet, hogy nem is véletlenül tették erre a napra.

Amikor végre adódik egy olyan prózai előadás, amelyik Pesten újdonságnak számít, igyekszem egyáltalán nem tájékozódni a történettel kapcsolatban, szeretem kipróbálni, hogy miként hat rám. Emiatt csak egy nappal az előadás után olvastam el a színház honlapján az ajánlót, amely nagyon alkalmas támpontot ad a befogadáshoz, de Vajdai Vilmos rendezésének cselekménye enélkül is követhető. Menet közben is átlátjuk a műben felvetett szövevényes problémákat, bár a megemésztésük és a továbbgondolásuk még biztosan időigényes lesz - én most már három napja a vele kapcsolatos nézői utómunkálatokat folytatom, és ez is élvezetes.

Józsa Bettina - Hajduk Károly - egy kihallgatás képei 1.

A Trafó korábban az előcsarnoka falán is hirdette a „bekapcsolódás” szlogent, és ehhez a jelszóhoz az új produkció is hű, amely minket valóban érzékenyen érintő 21. századi kérdésekkel foglalkozik, amelyek az internet előtti korszakban csak részben, illetve egészen másként merültek fel.

A Nemzeti Filharmonikusok az Operaházzal együttműködésben állítottak emléket Madarász Iván pályájának, és ünnepelték meg együtt a szerző 70. születésnapját.

Ezt a hírt az Operaház honlapján találtam, néhány hete, és már addigra teltházas is volt az esemény. A közönség meg is jelent, alig volt üres hely az első felvonás előtt a nézőtéren. A kortárs zene mindig kevesebb embert vonz, mint a klasszikusok, és ez a nézőszám (250 ember) impozáns a jelenlegi bizonytalan helyzetben, amikor nehéz igazán hinni abban, hogy egy koncert, amire van jegyünk, tényleg meg is lesz tartva.

A szerző és a szólisták mind együtt a koncert után

A szokásosnál is informatívabb a Thália tavalyról elhalasztott bemutatójának színlapja, még arra is vállalkoznak, hogy Agatha Christie-t bemutassák nekünk, nem elégszenek meg azzal, hogy Ken Ludwigról, a színpadra átdolgozó drámaíróról beszámoljanak. Biztosra mennek.

Egyébként utóbbi sem ismeretlen, A Tháliában hosszan játszott "A hőstenor" is tőle származik.

Nem hiszek abban, hogy esténként lenne akár csak 4-5 ember is a színházban, akinek valamilyen Agatha Christie-műhöz ne fűződne élménye, és valószínűleg azok is többségben lehetnek, akik pontosan ismerik a történetet, illetve a slusszpoénját. Szívesen meghallgatnám egy olyan személy véleményét, aki minden előismeret nélkül ment, az egyértelműen egy másik helyzet…

Az egyik utas: Molnár Piroska - a Budapest Eye fotója

Néha azt hisszük, hogy minden automatikusan helyreállna, ha néhány dolog hipp-hopp eltűnne az életünkből, ami igazán zavar, és mehetne minden tovább. Ha most ki-ki megáll egy percre, feltehetően könnyen fel tud sorolni néhány olyan kívánságot, amely nyilvánosan is vállalható – pl. szűnjön meg a hülye vírus és a vele kapcsolatos állandó félelem, bizonytalanság, és a korlátozások is –, de persze lennének olyanok is, akik egy-egy személy köddé válásában látnák a kizárólagos megoldást, akár a nyilvános szférában, akár a magánéletükben. Ha valaki őszinte, nyilván emlékszik, hogy voltak hasonló kimondott vagy kimondatlan vágyai.

Mi van akkor, ha mindez megvalósul? Minden automatikusan rendbe fog jönni? (Tényleg minden rendben volt a vírushelyzet előtt? – ha már ezt a legkézenfekvőbb példát hoztam, érdemes erre válaszolni.)

Ez a felütés szorosan kapcsolódik a Rózsavölgyi új bemutatójának alaphelyzetéhez, amelynek a műfaja pszichotrillerként szerepel a színlapon (Patricia Highsmith művét Radnai Annamária fordította magyarra), Szarka János rendezte, és két részben, összesen 120 percben nézhető.

Porogi Ádám és Józan László - két idegen a vonaton