Ezen a szombaton négy előadás közül válogathattak a miskolci nézők. Délelőtt bemutatták az új gyerekdarabot (Nyolckor a bárkán), este héttől pedig egyszerre játszották az Ida regényé-t (táncjáték) a Kamaraszínházban, míg a Nagyszínházban a Sárarany második előadását tartották, a Játékszínben pedig a Szabó Máté által rendezett Művészet-nek volt a premierje. Ezt az utóbbit néztem, így erről írom le a benyomásaimat.
Röviden: ki ne hagyjátok ezt a csodás triót, Fandl Ferenc - Harsányi Attila - Lajos András hármasát, mi sokat nevettünk nekik köszönhetően. Menetidő: 90 perc egy részben.
Ennél hosszabban kifejtve:
Legalább annyit vitatkoztak Yasmin Reza Művészet című vígjátékáról, mint a darab központi szereplőjéről, a fehér alapon fehér Antrios-képről, amelyet Serge 50 ezer euróért vásárolt meg. Nem szól ez a darab semmiről, csak bulvár lenne? Öncélú szórakoztató színészdarab? Ez merült fel a Katona magyarországi bemutatója idején is, bár azóta több sikeres sorozatot is megért, hiszen remek lehetőséget ad három színésznek - ezt a tulajdonságát nehéz lenne elvitatni.
Jelenleg Budapesten az Orlai Produkció tavalyi előadása látható még, ezt utaztatják is. Akinek tetszett, az pláne jól teszi, ha a miskolci triót is szemrevételezi. - "Minél tovább nézem, annál jobban tetszik"- mondhatom én is az egyik szereplővel szólva; még újabb gondolataim is támadtak, nem csak a rend kedvéért írom ezt a beszámolót.
Khell Csörsz a szerzői utasításokhoz igazodva lecsupaszítja a teret, fehér díszletet tervezett a fekete hátterű Játékszínbe, ebbe helyezi bele a feketébe öltöztetett szereplőket. Olyan mintha egy modern művészeti múzeumban lennének, ahol ráadásul még ott ül egy unatkozó képőr is (valójában az álcázott súgó, Márton B. András), aki nem nagyon figyel a körülötte lévőkre, viszont helyette Senecát olvas, pont ahogy azt a szövegben Serge javasolja barátjának. (Így kellene élnünk, csak nem engedhetjük magunknak – naphosszat olvasgathatnánk filozófusok vigasztalásait. Luxus a köbön.)
A három szemüveges férfi ebben a nagyon üres térben úgy létezik, mintha folyton együtt ülnének - a köztük lévő kapcsolat erős és elvitathatatlan. Azonnal tudjuk, hogy régi barátok, így akár a közösen eltöltött idő nagyrészét veszekedésre is fordíthatják.
Az előadás kapcsán persze elmélkedhetünk is, hogy mi "bedőlünk-e a kortárs művészetnek" – számtalan példát felsorolhatunk, amikor mi magunk is éreztük, hogy egy kiállítás tárgyai inkább csak provokálnak minket, de nem láttuk meg bennük az értéket. Tényleg sok ötvenezer euró egy képért, ha attól boldogabbak leszünk? (Illetve: meddig lennénk boldogabbak egy ilyen beszerzéstől? Talán mégis ez számít igazán.)
Ezen túl még fontosabb kérdéseket is felvet ez a kis történet: hogyan viszonyulunk azokhoz, akik bármiről másként gondolkodnak, mint mi - legyen ez politikai kérdés, vagy akár csak egy festmény/előadás megítélése. Lehet a barátunk, aki nem ért velünk egyet bármiben? Lehet, hogy még azt sem hisszük el, hogy tényleg másként gondolkodik a világról, mint mi? Barátaink úgy támogatnak-e minket, ahogy nekünk jó, vagy saját képükre akarnak mindenáron alakítani? ("Az ember sose hagyja ellenőrzés nélkül a barátait!"- hangzik el a szövegben.) Tudunk-e indulatok nélkül, "elég kedvesen" ellenvéleményt nyilvánítani?
A másként gondolkodás elfogadásának nehézségei állnak a központban, sokkal inkább, mint maga a fehér kép. Ez egyáltalán nem apróság, főleg nem ebben az országban, amelyben családok szakadtak szét az elmúlt évtizedekben is politikai véleménykülönbség miatt. Az igazodás kényszerét ennél kisebb kérdésekben is észleljük - éppen ezért jó, hogy ennek a darabnak látszólag ennyire banális a témája.
Eleinte úgy tűnik, hogy az előadás két főszereplője Marc és Serge, azaz Fandl Ferenc és Harsányi Attila, akik a kép értékéről vitatkoznak, és náluk kevésbé fontos külső megfigyelő Yvan, azaz Lajos András, aki igyekszik mindkettőjük kedvében járni. Ez lesz a fő bűne, hiszen elvárnák tőle, hogy spontán álljon a pártjukra, ne meghunyászkodásból. (Aki mindig megértő, az még hibásabb, mert annak tökmindegy?)
Aztán jön egy pont, meghallunk egy monológot, amely megváltoztat mindent, mint amikor egy futóversenyen valaki a cél előtt nem sokkal hirtelen kilő az utolsó helyről és fölényesen nyer. Bravúros a jelenet, amelyben Yvan csak arról beszél, hogy ki akar, illetve nem akar szerepelni esküvői meghívóján. Ezt hallgatva egy életre megjegyzi Lajos András nevét az, aki eddig nem ismerte, de ennél több is történik. Megértjük, hogy mi is pont így működünk: piszlicsáré problémákon akadunk ki, míg az élet jelentős döntéseire nem fordítunk időt. Foglalkozunk az esküvői szertartással, de azzal nem, hogy valóban illik-e hozzánk a kiszemelt partner.
Lesz, aki „csak” szórakozik, míg más nézők leakadnak a felvetett kérdéseken, de várhatóan mindenki élvezni fogja a három színész által megteremtett összhangot, amely a legerősebb minket érő hatás. Jó őket figyelni külön külön is, bármit is játszanak, de így ez a hármas kihagyhatatlan - éppen annyira, ahogy a színlap alapján előre is gondoltam. Az viszont mindegy, hogy mit képzelünk oda a fehér alapon fehér sávos képre, például egy magányos síelőt hóesésben, vagy akármi mást. Ez az előadás biztosan az évad legkellemesebb estéi közé fog tartozni sokak számára, én is rá tudtam mondani: "Na, ennek örülök!"
Menjen sokáig!
Ps.1. Mellékes megjegyzés:
Az előadás kapcsán eszembe jutott, hogy több mint harminc éve mondta nekem valaki: „nem gondolhatok mást, mint a férjem, így nem érthetek veled egyet.” - Biztos, hogy nem lehet különvéleményünk? – ez a kérdés azóta is foglalkoztat.
Fotó: Éder Vera - A többi kép megnézhető az előadás galériájában.
