Az utóbbi időben sorra megtalálnak a fiatalok élethelyzetével foglalkozó előadások (ld. Kartoték, Nem vagyunk már gyerekek ), és ebben a Romeo és Júliá-ban sem a szerelmi történetet láttam meg elsődlegesen, hanem a generációs drámát. Ha normálisan mennek a dolgok, és a fiatalok kapnak valódi támogatást a felnőttektől (az előadásban a harmincas-negyvenes generáció hozza a döntéseket és lép fel tanácsadói szerepben!), biztosan nem halnak meg, és négynapos legendás sírig tartó szerelem helyett csak egy átlagos párkapcsolat jut nekik osztályrészül. (Sokan inkább az utóbbit választanák a korai halál helyett.)
Ezt vittem magammal ebből a nagyon sokféle stílust és korszakot egyszerre megjelenítő eklektikus előadásból, amelyet a nagyon szerethető dunaújvárosi társulat játszik Őze Áron rendezésében, talán elsősorban a középiskolás korosztályt megcélozva.

Vrabecz Botond - Kiss Attila - Jankovics Katalin - azaz: Romeo, Lőrinc barát és Júlia az esküvői szertartáson
Szalánczi Ágota dramaturg nem húzta ki a prológusból az alábbi reménykeltő és egyben a nézők elnézését előre kérő mondatot: „Erről regél e kétórás darab. / Néző, kérünk, hibákra most ne nézz! / Így lesz az is, mi csonka még: egész.” Ennek alapján sokáig azt hittem, hogy egy vagány módon meghúzott szünet nélküli változatot fogunk látni, valóban két órában, Shakespeare szándékai szerint.
Nem, szünet az lesz, és az estének 22.00-kor van vége. Az alkotók itt-ott valóban rövidítettek, de betétdalokat – Gasparik Gábor előadásában – hozzá is írtak Shakespeare művéhez.

Énekes: Gasparik Gábor
A Romeo és Júliá Shakespeare legnépszerűbb darabja, a Színházi adattár 172 korábbi magyar nyelvű bemutatót tart számon belőle. Ennek ellenére engem mindig idegesített, hogy a tragédia félreértések és rossz döntések sorozatából fakad, amelyet több ponton is el lehetne hárítani, de ennél kevesebb is elég lenne: ha a fiatalok nem a szüleik generációjának mintáját követnék, és mernének a saját értelmükre támaszkodni, nem jutnának el sem egymás leöldöséséig, sem az öngyilkosságig. Biztonságot nem adnak nekik sem a gyűlölködő szülők, sem bizalmasaik – a Dajka (Polgár Lilla) és Lőrinc barát (Kiss Attila) az, aki még tovább ront a helyzetükön.
Herceg: Vizkeleti Zsolt
Utóbbi az első pillanatban felismerhetné, hogy a Herceg (Vizkeleti Zsolt) segítségére számíthatna, a házasság által a két ellenséges családra hatékonyan rá tudnák kényszeríteni a békét, és ezek után a fiatalok vagy boldogan élnének, amíg meg nem halnak, vagy a legrosszabb esetben is csak „elfejlődnének” egymástól, mindenféle látványos dráma nélkül.
Az, hogy hová vezetne egy hirtelen fellángolásra épülő kapcsolat, nem tudhatjuk, mivel Romeo hátteréről, azaz a Montague családról semmit nem tudunk - a szerző nem érezte fontosnak, hogy ezt is kifejtse. A szerelmesekkel akart leginkább foglalkozni.
Azt azért látjuk, hogy Júlia egy bántalmazó apa áldozataként nőtt fel – Baksa Imre Capulet alakítása ezt hatásosan kiemeli. Játéka alapján mostohaapának tippelném, ha az, meg lehetne magyarázni, hogy a lányt a lehető leggyorsabban el akarja távolítani otthonról.
Bágyi Márton - Baksa Imre - Jerger Balázs - azaz: Benvolio, Capulet és Mercutio
Őze Áron rendezését nézve a fiatalok kiszolgáltatottsága tűnt a darab központi gondolatának, mintha a színház az előadásra érkező gimnazistáknak azt üzenné: „Nem számíthattok senkire, próbáljatok meg inkább gondolkodni és egyedül boldogulni! Nehogy Lőrinc baráthoz forduljatok segítségért!"
A második gondolatom az előadás kapcsán: lehetetlen Shakespeare szövegének nagy részét megtartani és egyidejűleg zökkenők nélkül modernizálni. Sőt lehet, hogy nem is érdemes kompromisszumos megoldást kötni.
A Romeo és Júlia a szöveget is megtartó (!), a környezetet mába helyező részleges modernizálásával az egyik fő baj: a világ olyan nagymértékben megváltozott 400+ év alatt, hogy 2026 Magyarországán eleve nem jönne létre a mű alapkonfliktusa - csak a féktelen gyűlölködés maradt azonos. A házasulandók átlagéletkora Magyarországon harminc felett van és egyre kevesebben szánják rá magukat az elköteleződésre. Az apák megkerülhetőek, a többségüknek nem áll módjában, sem szándékában lányaik jövőjéről dönteni, arról már nem is beszélve, hogy hercegek, grófok sem mászkálnak, és nincs is halálbüntetés… Felemás hatást keltett - bennem. (Ha minden eredetiben maradna, akkor is eszünkbe juthatna, hogy az ország ugyanígy ketté van szakadva, mint Verona, és ebből a nem szűnő gyűlölködésből senki nem fog jól kijönni a végén.)

Shakespeare korában is fikció volt a történet, de legalább akkor még tényleg létezett a nagyon sok külön állam Itália területén, és minden más is nagyjából lefedhette kora angliai viszonyait, a nyelve pedig nem tűnhetett régieskedőnek.
Az előadás szövegén látszott így is az alkotók újító törekvése, mégis leginkább a Mészöly Dezső ma már klasszikusnak számító költői fordítását hallhattuk, bár alkalmanként hangkulisszával elnyomva, szándékosan kevéssé artikulálva, hogy inkább csak a színészek mozgását figyeljük. Beiktattak mai szövegeket is, amelyek persze nem olvadhattak össze az eredetivel, és a zenés betétek szintén nagyon erős kontrasztot képeztek.
Modernizálás esetén talán célravezetőbb egy friss fordítást használni, vagy az egészet bátran átdolgozni egységes stílusban, de most az alkotók nem ezt az utat választották.
Dajka: Polgár Lilla
Nemcsak a szöveg érződött eklektikusnak, de a jelmezek (tervező: Bakos Boglárka) sem egy kort jellemeztek, tiritarkaságuk talán azért volt szükséges, hogy a két főszereplő fehér-kék színei, letisztultsága érvényesüljön és ártatlan áldozat mivoltukat kifejezze. Trifusz Péter díszletében a műanyag és a fém dominált, a fekete műanyag függöny előtt jól érvényesültek a színes ruhák. A színpadkép domináns eleme a négy műanyag vizes konténer is, amelyet még ki is világítanak, és végül kapnak további funkciót is...
Ezt látva, bennem felmerült, hogy a darabot talán elsődlegesen azért nem játsszák kortárs stílusban, mert a XVI. század végét idéző kosztümökre és azokhoz illeszkedő díszletre nincs forrás, bár van egy erős nézői réteg, amely ehhez ragaszkodna – köztük fiatalok is. Itt úgy tűnik, mintha egy könnyűzenei koncertre készülő színpadot rendeztek volna be, ahol a két felvonásvégi fináléban mindenki elfér és táncol. Zenei vezető: Nyitrai László, koreográfus: Dunaveczki Éva. Nem ritka jelenség, hogy zenével és tánccal "puhítják" a tragédiát - Shakespeare-nek sem lenne ellenére maga az ötlet. Mivel ő is fekete háttér előtt játszatta a darabjait, így ebben a fekete műanyagfüggönyben egyszerre érvényesült a hagyományhoz való ragaszkodás és a maiság is.
Tybalt: Hajnal János
Ízlések és pofonok…- biztosan volt olyan néző, aki kifejezetten szerette nézni ezeket a jelmezeket, a tarka inget a Mercutioként még a szokásosnál is többet mozgó Jerger Balázson, akinek minden megmozdulása sikert arat, és a jóakaratú Benvolión, azaz Bágyi Mártonon. Ez a színesség egészen más világot jelképez, mint az ostoba és féktelen gyűlölet által fűtött a Tybaltot játszó Hajnal János fekete bőrruhája, bár a végén a gyűlölet mindenkit legyőz.
Az, hogy egymást ölik az ifjak, a szülői generáció hatása, akiknek viszont modernizálás esetén jóval idősebbeknek kellene lenniük.
Capuletné harminc körüli az eredetiben, hiszen ő is korán szült, de a mai viszonyok között minimum ötven lenne, és feltehetően balettre vagy külön angolra kísérgetné 13 éves lányát - a férjhez kényszerítés pedig nem jöhetne szóba.

Capuletné: Holecskó Orsolya
Holecskó Orsolya kiválasztása a szerepre azt mutatja, hogy a rendező ebben az esetben Shakespeare korához igazodott, ahogy a Dada esetében is (Polgár Lilla). Öregnek nem tűnt utóbbi sem, miközben a szövegben erre vonatkozó utalásokat meghagyták a játszók által idézőjelbe téve, de ezek a metakommunikatív gesztusok nem tették ezeket a mondatokat érvényesebbé.

Holecskó Orsolya talán boldog lett volna, ha hallja, amint a barátnőm odasúgta nekem első színpadi megjelenésekor: „ugye ő lesz a Júlia?” – A színésznő alkatilag biztosan alkalmas lett volna a szerepre, a 11. sorban alig látszott lányánál idősebbnek. A rá adott ruhát sehogy sem tudtuk értelmezni, ebben nem egy előkelő férjes asszony benyomását keltette, sőt... Lehet, hogy a ruha azt akarta kifejezni, hogy Capuletné a saját lányával akar versenyezni és nem hajlandó megöregedni?
Romeo anyja: Nagy Enikő
Nála fényévekkel jobban járt Romeo anyja, Nagy Enikő – őt a tervező nem fosztotta meg a méltóságától, sőt kapott egy plusz jelenetet, amely adott neki valami minimális esélyt, hogy ezt a Shakespeare által egészen figyelmen kívül hagyott karaktert kicsit kidolgozhassa. Finom szépsége még most is érvényesül. (Aki látta Desdemonaként a Budapesti Kamaraszínházban, annak ránézve eszébe jut ez a gyönyörű élmény, de sajnos annak a színháznak a méltatlan eltörlése is, amelyet a színházi szakma tétlenül nézett.)
Horváth István Montague-ként a szokásos módon a háttérben maradt - feltehetően átlagosan rendes apa és férj, akiről így nincs mit beszélni színpadon.

Ami pedig a fiatalok szerelmét illeti: ebben a közegben/előadásban nem teljesedhet ki.
Vrabecz Botond most is rokonszenves, hangsúlyozottan hétköznapi fiú, akivel akár a dunaújvárosi kamaszok is azonosulhatnának, és ez fontos, ahogy fiatalsága is. Ráadásul a viszonzott szerelem hatására hirtelen tele lesz energiával, ő is pörög, nemcsak Mercutio, viszont fontos jelenetekben nem hiteles a kapcsolódása a többiekhez, és ezért nem rá húznám a vizes lepedőt… - Nehezen hisszük el, hogy akár a tarkaingesekkel barátkozik, nem tűnik kellően varázslatosnak Júliával való megismerkedése, és a Gollob Szabolcs által pontosan megkoreografált és precízen kivitelezett késelési jelenet is hamis – ez a karakter, de a tarkaruhásak sem hordanának magukkal kést. Ezekhez a ruhákhoz nemigen társítanánk párbajokat, pláne nem tollasozás után.

Jankovics Katalinnal szintén lehet szimpatizálni, de magát a halálos nagy szerelmet mégsem hittem el neki sem, nem éreztem az azonnali kémiát, amit az Ahogy tetszik esetén igen. És leginkább: nem hihettem el, hogy inkább mindketten belehalnak, mint hogy a másik nélkül éljenek. (A szerelmi vágy betöltetlensége miatti halálvágy azért biztosan nem ment ki a divatból, a férjem néhány éve leszedett egy fiatal fiút a Margithíd párkányáról, aki kedvese képét szorongatta – a fotót végül mi őriztük meg.)
Ennyire izzó szerelem nem jött át a nézőtérre, ez voltaképp az egyetlen igazi nagy baj. Ha ez a szerelem megérinti a nézőt, nyilván nem akad meg a hibákon, és akkor tényleg egésszé válik minden. Egy Romeo és Júliá-nak sodornia kell a nézőjét, és ez esetben erős nyomot is hagy. Még emlékszem, hogy 1984-ben Miskolcon át is éltem a csodát Igó Évával, Mihályi Győzővel és Tímár Évával, nem kihagyva Szirtes Gábort sem, és egyes jelenetek pontos szövegére miattuk emlékszem.
Kívánom az előadás célközönségének, a dunaújvárosi fiataloknak, hogy sokuknak lehessen ez az előadás ugyanígy negyven évnél is tovább ható emlék, viszonyítási pont, amelyre még akkor is szívesen gondolnak, amikor az unokáikat viszik színházba.

MÉG KÉT SZEMÉLYES MEGJEGYZÉS ZÁRÁSKÉNT
1.Vidékre azért is jó színházba járni, mert mire hazajut valaki – egy-másfél óra alatt – bőven van idő kivesézni a látottakat.
Az előadásra ezúttal egykori tanítványommal mentem, akinek egykor módomban volt Shakespeare-t tanítani, sőt az iskolai színjátszó körünkben is főszereplőm volt három éven át, és harminc évnél régebben sikerült a kapcsolatot azóta is fenntartani. Azt hiszem, jó élményként fog megmaradni ez a közös Romeo-nézés, amelynek a tanulságait most lejegyeztem.
2. Az előadás kapcsán eszembe jutott még egy nagyon lényeges emlékem.
Amikor a fiam született 2008 szeptemberében, a mellettem fekvő kismama épp 13 éves volt, a hetedik osztályt hagyta abba az előző évben. Gyermeke apja pedig 15. Mivel csak egyetlen éjszaka eredménye volt a terhesség, sem az apa, sem a lány családja nem akarta a gyermek megszületését, így a lánynak el kellett hagynia otthonát, egészen magára maradt. Annyi szerencséje volt, hogy egy nevelőszülő csecsemőjével együtt vállalta, így nem egymástól elválasztva kellett élniük egy nevelőotthonban, hanem remélhetőleg együtt maradhattak - a szülés időpontjában mindenesetre ebben bízhatott. Szinte pontosan 18 év telt el azóta, amióta megismertem, és még mindig emlékszem rá, mert kevesen beszéltek nekem olyan hévvel a szerelmükről, és várták gyermekük születését, mint ő, annak ellenére, hogy cserben hagyták őket.
Fotó: Ónodi Zoltán

