Húsz éves a Wagner-napok, és a Ringet Hartmut Schörghofer 2008 óta jól bevált rendezésében ennek örömére idén kétszer is eljátszotta a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara.
A Wagner-napokon akár egy előadás is életre szóló élménnyé válhat, így még egyszer felhívom a figyelmet a záróeseményre, a második Parsifal-ra, amely nekem már elsőre is várakozáson felül nagyszerű élmény volt – arra még mindig be lehet csatlakozni. Jegyek itt.
A bejegyzés nem lesz rövid, hiszen négy előadásról szól - könnyítésképpen két részre bontottam.
Minden közreműködőnek és szervezőnek ezúton is szeretettel és köszönettel gratulálok!
Magnus Vigilius - Siegfried
A Müpa hirdetéseiből már jó előre megtudhattuk, hogy ezzel a 17. teljes Ringgel búcsút vesznek ettől a rendezéstől, és ami ennél nagyobb horderejű döntés: Fischer Ádám a teljes művet egyben már nem vezényli többet, sőt a teljes megújulás érdekében leköszön a Wagner-napok művészeti vezetőjének posztjáról és átadja Rajna Martinnak, aki most még csak segítőként volt jelen.
A jövő évi fesztivál programja és szereposztása is nyilvánossá vált közben: Rajna Martin A bolygó hollandi, Fischer Ádám pedig a Trisztán és Izolda karmestere lesz. Mindkét produkció felújítás - a legnagyobb újdonságot ismét a szereposztás jelenti majd.
Így volt ennél az idei dupla-Ringnél is, a keretek azonosak, de az énekesek újabb kombinációja miatt változott az élmény, ahogy az eltelt 20 év során mi nézők is változtunk, így a Ring történetéből is mindig mást szűrhetünk le saját előismereteink, állapotunk függvényében.
Ez most sem zenekritika, hanem személyes ajánló-nyomhagyó-visszajelző blog. Nem léphetek fel a teljesség igényével, nem láttam az összes előadást, idén arról írok, hogy nekem miért volt érdemes nézőként jelen lenni négy Ring-előadáson is, sőt miért érte meg egy évig visszaszámolni a napokat, majd még egy hétig írogatni ezt a beszámolót.
A Wagner-napok esetén a „miért érdemes megnézni?” kérdésre minden évben nagyon sok mindent fel tudtam sorolni, a 2013 óta megírt 132 Müpa-ajánlóm közül 33 a Wagner-napokkal foglalkozik – ez az arányszám talán önmagában is kifejezi, hogy mennyire volt fontos számomra ez a fesztivál.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, akik nélkül nem lenne Ring
Benyomásaim szerint a nézők erős többsége újranéző – nemcsak a magyarok, de a külföldiek közül is sokan megbízhatóan évről-évre eljönnek. Rájuk nagy szükség is van, mert nincs elég sok fizetőképes magyar Wagner-rajongó, akikkel kétszer is meg lehetne tölteni a nézőteret egy Ringre – az idei jegyárak már voltak olyan magasak, hogy az utolsó székig csak A walkür előadásai teltek meg. (Az operaházi jegyárakhoz és az előadások minőségéhez viszonyítva viszont akár olcsónak is mondható: a Wagner-napokra nem épületturisták jönnek, hanem olyanok, akiket kifejezetten az adott előadás érdekel, így a potenciális nézők létszáma korlátozottabb.)
Az érdeklődés ismételt felcsigázása miatt is kell az új rendezői koncepció és kellenek a húzónevek is, különösen akkor, ha ezek után Fischer Ádámra a jövőben valóban csak egy-egy előadás karmestereként lehet számítani.
A húsz éve kitartó törzsnézői lelkesedés elsősorban az ő személyének szólt, aki jelenlétével garanciát jelentett a magas zenei minőségre – mi nézők, de a felkért neves szólisták is biztosak lehettek abban, hogy az előadás egészen biztosan nem megy egy bizonyos szint alá a szereposztástól függetlenül. Ezért jelentett rangot már az elejétől fogva a Wagner-napokon szerepelni, nemcsak a magyar énekeseknek, de a külföldieknek is. (Erről is tanúskodnak az énekesek vallomásai a Wagner-napok idei műsorfüzetében, amelyet azoknak is érdemes figyelmesen elolvasni, akik épp idén nem jutottak el a fesztiválra – minden korábbinál személyesebb ez a kiadvány.)
Gál Erika - Erdaként kivetítve (plusz kihívás volt az üveg mögötti éneklés)
A magyar énekesek között kiemelem Gál Erikát, aki idén is mind a négy estén énekelt (a két Erdát, egy walkürt és egy nornát is), ő az, aki összességében is a legtöbbször lépett fel a Wagner-napok teljes története során, de a három sellőt – Fodor Gabriellát, Sáfár Orsolyát és Kálnay Zsófiát – se felejtsük, akik szintén sok éve őrzik az aranyat (amennyire tőlük telik), a Walkürként kis kihagyás után visszatérő Wittinger Gertrúdot, az istenként debütáló Szegedi Csabát (Donner) és Megyesi Zoltánt (Froh). Minden énekest nem sorolok fel – a második rész végén ott van a négy előadás teljes szereposztása -, az előadás magas színvonalához mindenkire szükség volt.
Alberich és a sellők: Jochen Schmeckenbecher, Kálnay Zsófia, Fodor Gabriella és Sáfár Orsolya
Ez nagyban köszönhető a játékmester Polgár Etelkának és a jól válogatott zenei munkatársaknak is, akik a színpadon nem látszanak, tapsot nem kapnak, de végig figyeltek - Kovács János, Bartinai Gábor, Bartal László, Bizják Dóra, Kovács Brigitta, Johannes Marsovszky, Paul Marsovszky feltétlenül megérdemli a köszönetünket
Fischer Ádámon kívül a biztos siker másik oka: a szereposztás, amelyben vannak évről évre visszatérő külföldi és magyar énekesek, akiknek a feltűnésére egy évre előre tudunk várakozni, de felbukkannak újak is, így nem válik minden pontosan kiszámíthatóvá. A régi és az új szerencsés aránya a siker titka, és kellenek mindig „nagy nevek”, akik miatt messziről is ideutaznak a Wagner-rajongók. (Igen, néha az az érzésünk, hogy az adott szerepet legalább így elénekelhetné egy magyar is, aki jó esetben az Operaházban kap lehetőséget, de Bayreuthban is éneklő világklasszisok nélkül ez a hagyomány nem folytatható.)
Nyolc walkür: Kálnay Zsófia, Fodor Gabriella, Várhelyi Éva, Váradi Zita, Gál Erika, Fodor Beatrix, Wittinger Gertrúd, Szilágyi Szilvia
Minden évben siker van, de a siker mértéke mégis függ attól, hogy kik láthatóak a legfőbb szerepekben, a közönség mennyire kötődik hozzájuk. Ahogy Fischer Ádám elmondta, idén a Ring 150. évfordulója miatt nagyon nehéz volt a szereposztás kialakítása, de így is voltak bőven olyan énekesek, akiknek most is kiemelten lehetett örülni.
A minimalista formában idén újra bemutatott Parsifal után a szintén „csak” félig-szcenírozott Ringben szinte soknak tűnt a színpadi dekorativitás. Mégis, ez a rendezés is csak keret, amelyben van szabad mozgástere az énekeseknek is, akik mindig hozzák magukkal a más produkciókban szerzett tapasztalataikat, inspirálódnak egymástól és ennek megfelelő hőfokon izzott fel egy jelenet – nagyon, vagy kicsit kevésbé.
Aki többször is látta a Ringet, már rég észrevehette, hogy a darab egyes felvonásai néha jelenthetik a teljes ciklus csúcspontját, míg más szereplőkkel ugyanaz inkább az „átvészelhető” kategória, bár a zenei színvonal akkor sem vitatható. Túl sok minden kell ahhoz, hogy egy jelenet elszálljon: két vagy három hangilag, alkatilag és még kisugárzásában is illúziót keltő énekes, akik teljesen azonosulni tudnak a szereppel, és kapcsolódni tudnak egymáshoz is, annak ellenére, hogy csak néhány próba állt rendelkezésre ennek begyakorlására. Az a jó, amikor két „igazi” találkozik és eggyé válik a két világ – ez mégse történik meg minden létező kombinációban.
Istenek: Szegedi Csaba, Megyesi Zoltán, Horti Lilla és Schöck Atala
Ez a rendezés markáns döntést hozott, amikor mindenkire estélyi ruhát vagy frakkot adott, de persze a legtöbb cselekvés ebben az üres térben akkor sem lenne elhihető, ha a szereplők jelmezt viselnének. A döntés hátránya: az énekesek mozgása korlátozott - vagány dolognak tűnik már az is, ha valaki a földre leül frakkban. De van előnye is az elidegenítő hatásnak: még inkább támaszkodnunk kell a képzeletünkre, és a szerepével igazán azonosuló, jól éneklő szólistáknak így is hiszünk, miközben tudjuk, hogy az illető még többre lehetne képes egy „rendes” operaházi előadásban.
Megjegyzem: Christian Franz nem véletlenül hanyagolta a frakkot minden szerepében és húzott helyette laza fekete inget. Ezzel is kifejezte, az általa láttatott szereplők - Loge, Sigmund és Siegfried - egyike sem igazodik az elvárásokhoz, jelentése lett a "minden férfi frakkban, csak én nem" gesztusnak. Ezen az úton haladt később Kálmán Péter is Alberich szerepében. Idén nem volt ilyen énekes, aki ellenállt a dress code-nak, ezt kicsit sajnáltam azért. Ettől függetlenül nagyon sok jelenet felizzott, frakkban játszva is.
Erre a legjobb példa a Siegfried első felvonásának kardkovácsolós jelenete, bár az előadásban a kardot csak kivetítve láttuk, a darabjait pedig egy kettétépett papírlapként, és mégis rendkívül intenzív lett a színpadi hármas. A levest főző Mime – Jürgen Sacher, aki már régi ismerősünk, és a kovácsolást ténylegesen végrehajtó Siegfried idén is kaptak egy felbecsülhetetlenül értékes segítőt Varga Mihály Zoltán ütőhangszeres művész személyében, aki az egész felvonás minden pillanatát végigéli a két szereplővel felváltva. Hol Mimének szurkol, hogy tudjon válaszolni a kérdésekre, megértően reagál minden mozdulatára, később átpártol Siegfriedhez és nagy harmóniában készül el végül a kard.
Ha az egész Ringből csak egy jelenetet kellene kiemelnem csúcspontként, ezt a hármast emelném ki – annyira tökéletesnek éreztem hármuk összjátékát. Nem hiányzott az sem, hogy nem építettek fel egy teljes kovácsműhelyt a színpadra, bár egy felvételről azt is megtudhattuk, hogy Magnus Vigilius realista beállításban is megállja a helyét, amikor ő kezeli az üllőt is ráadásul. Neki elhihető a szereplő összes jellemzője, talán sokkal jobban, mint bármelyik elődjének ebben a rendezésben 2008 óta, és ránézve azt is nyugtázhatjuk, hogy ilyen egy ideális hőstenor.
Mime: Jürgen Sacher
Őt nézve legyintettem a kivetített gyerekrajzokra, amelyeket nem sikerült megszeretnem, bár nyilvánvaló az üzenetük: elsúlytalanítják a sárkány megölését – hiába Sorin Coliban basszusa, méltóságteljes megjelenése. Ott van mögötte: ez egy felesleges gyilkosság, amelyben nincs semmi hősiesség, és nem is volt kemény munka - hiába hangzik el többször is a szövegben. (Ahogy Mime megölése is felesleges, bár Jürgen Sacher olyan ellenszenvesre tudja játszani, hogy nem sajnáljuk meg.)
Magnus Vigilius Siegfriedje kellően fiatal és energikus, ártatlan és arrogáns, és bár nem rokonszenves, de ugyanakkor mégis elképzelhető, hogy vonzó lesz az összes nőnek, akivel rövid élete során összetalálkozik. (A fiam a második Siegfried előadást látta és nagyon szerette, de után egyetlen kifogást emelt: szerinte ez a férfi így túl szimpatikus. Meglehet, hogy másodszorra tényleg valamivel kevésbé tűnt arrogánsnak, mint egy héttel korábban, de nem merném ezt biztosan kijelenteni, viszont szívesen megnézném még nagyon sokszor ebben a szerepben, hogy ezt újra meg újra jól átgondoljam vele kapcsolatban.)
Számomra pontosan annyira ideális Siegfried, amilyennek előre gondoltam látva a 2024-es Siegmundját, amely annyira tetszett, hogy a dán énekeset akkor először a címbe is beemeltem. (Ugyanez a vízióm támadt a tavalyi Stolzingi Walther alakítását látva.) Külön öröm, hogy ezek a szerelmes és ambiciózus fiatalemberek nem egy kaptafára szabottak, Siegfriedje egészen másként működik, mint a két héttel korábbi Parsifalja, bár a két szereplőnek van néhány hasonló jellemvonása: mindkettő fiatal, tudatlan és így reflexből kezdjük őket mentegetni tetteikért... (Parsifal, a balga ártatlan legalább nem erőszakos, képes a fejlődésre, és meg sem ölik.)
Ez a Siegfried igazi ember (illetve félisten), frakk ellenére is hiteles, nyeglesége is ismerős, egy-egy gesztusa éppen olyan, mint egy kamaszé (amikor Mime sürgölődését hárítja), de ezt is megértjük: semmi oka, hogy tisztelje az idősebbeket. Megoldja azt a nem könnyű színészi feladatot, hogy a két teljesen felesleges gyilkosság elkövetése után mi nézők még így is szerethetőnek találjuk, nemcsak az erdei madárka (akit most Szemere Zita énekelt) veszi a szárnyai alá.
Brünnhilde: Magdalena Anna Hofmann
A mai pszichológusok már könnyedén kimutatnák, hogy milyen gyerekkori traumák miatt vált ilyenné – az énekes játékában érezteti is sebezhetőségét, szeretetéhségét. Nagyon jól működött kettőse Magdalena Anna Hofmann-nal is, mindkettőjüknek elhittem a szerelemre vágyó és a beteljesüléstől félő egészen tapasztalatlan embert, és őket nézve még inkább sajnáltam, hogy az előző napi A walkür első felvonásában a dán énekes nem lépett fel ismét Siegmund szerepében is - kettőjükkel biztosan elvarázsolt volna az is, míg így hiányoltam belőle az izzást. (…)
Ahogy tavaly, úgy idén is elképzeltem egy lehetséges Ringet Magnus Vigilius dominanciájával - egymás után elénekelhetné Siegmundot és mindkét Siegfriedet. Az utóbbi kettőt már csak azért is neki kellene énekelnie, mert egy ennyire minden szempontból ideális címszereplő után kihívás megnézni mással ugyanezt a szerepet, még akkor is, ha az illető egyébként jól énekli. Borítékolható a csalódás.
Az előző ciklusban már megbarátkoztam Stefan Vinke „bohókás” szerepfelfogásával, akit a korábbi években többször is láttam, de ebben a szerepben már jó ideje szükségét éreztem a váltásnak, amely most még csak részben következett be - Az istenek alkonyá-ban még maradt Siegfried. Siegfried mégis a támasz nélküli fiatal és tudatlan hős lenne – még egy félig szcenírozott előadásban sem mindegy az életkora és a kisugárzása.
A kirobbanó formában játszó Magnus Vigilius habitusát tekintve is hiteles az életbe most kilépő fiatalemberként – miatta is remélem, hogy hamarosan elkészül az új müpás Ring, de azt se bánnám, ha megláthatnánk, hogy milyen vele M.Tóth Géza operaházi rendezése.
Miután a dán énekes eljövetelét nagyon vártam, és mind Parsifalként, mind Siegfriedként adta, ami ebben a szerepben félig-szcenírozott formában adható, legszívesebben megállítottam volna az időt valahol az első előadás közben.
Ha erre nem is volt lehetőségem, arra igen, hogy a következő Siegfried-ig nem néztem semmilyen más előadást, írtam a bejegyzést és vártam, hogy minden még egyszer megismétlődjön – így számomra dupla happy enddel végződött a Ring, amelyben egy valóban boldog hőstől búcsúztunk el, akit nem öltek meg, nem is kellett elgyászolni.
Most pedig kiposztolom először ezt, aztán holnap a főként (de nem csak) Wotannal foglalkozó második részt, és várom a második Parsifal-t…
Magnus Vigilius Parsifal szerepében (2026.06.05. fotó: Nagy Attila)
PS. A Ringet nézve többször eszembe jutott, hogy a gyűrű utáni hajsza, illetve a világrend teljes szétesése megállítható lett volna a történet számos pontján. Megtehette volna Wotan a Rajna végén, hogy csak beül a várba és nyugodtan élvezi az örökkévalóságot és nem agyal semmilyen projekten. De most a két Siegfrieddel lezárt Ring-nézés végén a legkézenfekvőbb vízióm: Brünnhilde és Siegfried elmennek a Rajnához, visszadobják maguktól a gyűrűt a sellőknek, esetleg még a barlangból is elszállítják nekik a többi aranyat, és nem bonyolítják feleslegesen az életüket.
Kérdés, hogy bárkinek megy-e a nyugton ülés? A nem variálás?
Nem egyszerű, én most azzal, hogy hat egymást követő estén is otthon maradtam a két Siegfried között, azt bizonyítottam (magamnak), hogy azért lehetséges. Ha van mit várni, akkor pedig még örömteli is. Most volt mit.
A második részben Wotan - Tomasz Konieczny - két előadásáról lesz leginkább szó... - ide kattintva akár folytatható is az olvasás.
PS. A fotókat Posztós János készítette a Müpa részére.
