Ugyan főpróbának hirdette ezt az előadást az Opera, de egy díszletelem elakadásától eltekintve, erre semmi sem utalt - ennyi gikszer pedig akár egy rendes előadásba is beleférhet. Ez viszont nem egy átlagos este volt: Anna Netrebko eljövetelére a nézői már legalább egy fél éve várakoztak.
Június 6-án Rajna Martin vezényletével, tökéletes szereposztásban láthattuk Matthew Wilde rendezését, amely engem a tavaly februári bemutatója idején két nézés után sem inspirált ajánló írására. Ezen az estén viszont mindez már nem is számított: csodás volt a zenekar, a kórus és az összes magyar énekes is, az összhatás pedig volt olyan erős, hogy közömbösítette a rendezéssel kapcsolatos ellenérzéseimet – minden elismerésem a produkció összes közreműködőjének. (Színlap - szereposztással)
Most viszont, ha nyomot szeretnék hagyni a nagyszerű énekesek győzelmének, muszáj azt is leírnom, hogy milyen zavaró rendezői megoldásokon tudtak felülkerekedni. Természetesen tudom, hogy várhatóan sokan voltak, akik épp azt nagyon szerették a produkcióban, amely engem eltávolított tőle – annál jobb, nem hiába fordítottak annyira nagy energiát a látvány megteremtésére, a boszorkányok bemutatására, akik a második rész elején papírokat tépkedésével még a zenei hatásba is belezavartak. (Az Operaházban zajokkal megzavarni a zenekar és az énekesek által megteremtett harmóniát, már a nagyobb bűnök közé tartozik – ha az előadásba bele is vannak rendezve, akár provokációnak is felfogható.)
Tavaly februárban a Macbeth első nézésekor téves döntésnek éreztem a kórus eltakarását, nehezítésnek a kétszemélyes legfontosabb jelenetek hátra rendezését a hatalmas lépcső közepére - ezekben a jelenetekben fontos lehetne akár az arcmimika is.
Ennél is jobban zavart, ahogy Banquo egyetlen áriájáról is elvonja a közönség figyelmét a rendező, és hiába reménykedtem, hogy majd a másik külföldi sztárfellépő kilobbizza: még Köpeczi Sándor sem érte el, hogy a cuki kisfiúcska ne mozogja szét a repülőgépével. Hallottuk a valóban imponálóan szép basszus hangot, de közben a gyereket néztük persze, de így még kevésbé hihettük el, hogy a Dani Dávid által játszott bérgyilkos elől elmenekülhet.
Ha már a fiúcska fontosabb, mint az, hogy a darab egyetlen, nagyon gyönyörű basszus áriájában zavartalanul gyönyörködjünk: a jövendő királyok ősét körülvehették volna az előadásban úgyis nagyon kiemelt boszorkányok, és megmenthették volna ők maguk a bérgyilkos kezei közül.
Már tavaly nagyon szerettem Kálmándy Mihály alakítását a címszerepben, és mivel most láttam a harmadik Ladyvel, megfigyelhettem, hogy más-más partnerrel mennyire eltérően érvényesült ugyanabban a rendezésben.
Anna Netrebkóval ezen a főpróbán szerető házaspárnak tűntek, akiknek közös életcéljaik vannak. Kálmándy Macbeth -je nem papucs, de olyan férj, aki meleg szeretettel fordul a felesége felé, aki ezt viszonozza, érezzük a kettőjük között létező harmonikus kapcsolatot, amely részben a szerepükkel való teljes azonosuláson múlt. Két csodás hangot hallunk, amelyek előnyösen kiemelték a másikét is, és miután az előadás erre a kettősre épül, és ez nagyon működik, nekik köszönhetően már túl tudtam lépni én is minden zavaró körülményen. Az emberi dráma megszületik a lépcső közepén, hátrarendezett pozícióban is.
A negyedik felvonás már elsőre is tetszett, Brickner Szabolcs és Bartos Barna változatlanul remekelt - egy jó tenor is nagyon meg tud emelni egy előadást, kettő pedig az egekig emel minket, ha csak öt percre is, de aztán később is hosszan emlékezünk az élményre. (De tényleg milyen jó ez a két hang, később a kórussal - mámorító tényleg!) Őket hallgatva már csak legyintettem azon, hogy csupasz faágak mögé bújnak a katonák, és ez lenne a birnami erdő... (Nemrég a Don Giovanni-ban egy egész fenyőerdőt is kiállított a díszletműhely, a lombos ágak kivitelezése is ment volna akár.)
A két tenor és a kórus a szabadságért küzdenek - talán mégis ezért a jelenetért választotta Verdi a Macbeth megzenésítését, hogy a zsarnok ledöntését színpadra állíthassa.
Nem érdektelen apróság, hogy a Macbeth bemutatója 1847 márciusában volt Firenzében és Pesten a Nemzetiben 1848. február 26-án szintén megtartották az első premiert. Két héttel a forradalom előtt óriásit szólhatott a „La patria tradita”. Ami azt illeti, óriásit szólt az most is, akkor is, ha a nézőtéren ülők nem gondoltak aktuálpolitikai fejleményekre, bár akár gondolhattak is...
A mű alapjául szolgáló Shakespeare tragédia (és az összes királydráma) nyomatékosan arra figyelmeztet, hogy akárki is kerül hatalmi pozícióba, szükségszerűen megmámorosodik, azt képzeli, hogy bármit megtehet következmények nélkül, majd belebukik ebbe és jön a következő, akik ugyanígy jár. Milyen kár, hogy ez még olyanokkal is megesik, akik pontosan ismerik Shakespeare-t is, Verdit is - valóban kivédhetetlennek látszik, hogy ez a folyamat végbemenjen, ahogy a jóslatok is sorra beteljesednek.
Pedig mégis lennie kell másik útnak is – egy jóslat többféleképpen is beteljesedhet. Mi lett volna, ha Banquót bevonja Macbeth a hatalomba? Akkor repülőzhetett volna a gyerek napestig, amíg sorra nem kerül, mi pedig megússzuk a vérfürdőt, mindent.
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Még 2013-ban Bécsben próbálkoztam Anna Netrebko megtekintésével, és az akkor még nagyon friss blogomon is nagyot ment a bejegyzés arról, hogyan nem láttam a karrierje csúcsán álló énekesnőt Tatjánaként – csak az épület előtt kivetítve. Ez most már egy másik helyzet volt…
Függetlenül attól, hogy kinek mi jutott eszébe a Macbethről az előadás kapcsán, csak elmondható, hogy felejthetetlen, gyönyörű este volt, állótapssal, általános boldogsággal, olyan, amelyikre nagyon jó lesz visszagondolni, ráadásul az előző napi szintén tökéletes Parsifal után következett – 13 éve volt utoljára hasonló élmény-cunamiban részem egy Don Giovanni és egy Anyegin kapcsán.
Erre az előadásra ajándékba kaptam a jegyet, amely a harmadik sorba szólt és a dinamikus árazásnak megfelelően rengetegbe került, így ezúton is köszönöm neked Mari, hogy vittél magaddal és mindenképp meg akartad nekem mutatni Anna Netrebkót, akit élőben sosem hallottam korábban. Erre a Macbeth rendezésre magamtól sosem mentem volna vissza, de el kell ismerem, hogy ezt az estét hiba lett volna kihagyni.
PS. A képek az Operaház FB-oldaláról származnak, Nagy Attila készítette őket, az alábbi színlap pedig Ókovács Szilveszter Fb-oldaláról került ide - a főpróba szereposztása is ugyanez volt.
