Nagyon megörültem a budaörsi színház kezdeményezésének: egyre több vendégjátékot szerveznek és egyúttal saját előadásaikat is utaztathatják, így többen láthatják ezeket az eleve csak egy-két szezonra szánt vidéki produkciókat.
Ennek köszönhetően egy estére feltámadhatott Szabó Máté 2024-es Ivanov-ja is, amely közvetlenül a szintén miskolci Kékszakállú után született, így ezt nézve azt is éreztem, hogy időutazáson veszek részt. Április 12 után már ez az Ivanov is másként hat, mint hatott tavaly a szolnoki OSZT-n vagy a bemutató évében Miskolcon.
Ráadásul és szerencsénkre: mintha a közhangulattal a Csehov darabokból áradó tehetetlenség és kilátástalanság érzet nem harmonizálna, csak több bizakodást érzékelek a környezetemben, mint korábban. (Nyilván sokan vannak, akik ugyanettől a választási eredménytől elkeseredtek, és most érzik magukat rosszul. Nekik viszont olyan friss és váratlan volt ez az új helyzet, hogy még nem érkezhettek el "a hiába minden, semmi sem változik úgysem" megállapításig, és ha el is vannak keseredve most, erőt meríthetnek a számukra minden bizonnyal boldogító elmúlt 16 év emlékéből.)
A miskolci mini évad keretében nem sokkal korábban látott Apátlanul és a Buborékok esetén is éreztem ezt, hogy „kiment alóla az élet”, és osztom egy másik mezei néző véleményét: lehet, hogy a mostanában kitűzött előadásokban valamivel több lesz a reménykedés. (A változáshoz való igazodást már láttuk a budaörsi Julius Caesar lezárásában, de a frissen bemutatott Orlai-előadás (Könnyű nekem a föld) sem zárult tragédiával.)
Nagyon valószínű, hogy ha most választhatna darabot Szabó Máté, már ő sem az Ivanov-ot venné elő, vagy ha igen, másként zárná le.
Ami miatt két év csúszással is jó volt nézni és nem válhatott érdektelenné: a megírt karakterek megelevenedtek, árnyalt és szerethető színészi alakításokat láthattunk, a legfőbb szerepekben feltétlenül.
Harsányi Attilát túl sokszor nem láthattam korábban, talán ez is benne volt abban, hogy amikor egy hónapja (néhány órán belül!) a Bányavirág és Gettó c. előadásokban megnéztem, igazán erősen hatott rám, és erre az Ivanov-ra most már miatta is kíváncsi voltam. Az egy év kihagyást nem érzékeltem az alakításon, egészen azonosult ezzel a lelkesedés-vesztett karakterrel. Míg Ivanov nem érzi a helyén magát, Harsányi Attila épp ellenkezőleg, nagyon otthonosan mozog ebben a közegben.
Az Apátlanul után két hónappal érdekes volt látni Czvikker Lillát egy egészen hasonló szerepben: ebben a korábban készült Ivanov-ban ugyancsak "a többre hivatott tehetséges férfit inspiráló üde fiatal lány". Mészöly Anna viszont a magabiztos és csábító "végzet asszonya" helyett itt mindössze tüdőbeteg feleség, akivel egyedül az orvos - Feczesin Kristóf - törődik. (Sokkal jobban is illik hozzá...)
Az előadás nem fullad melodrámába, és ez nagyban köszönhető Fandl Ferenc közreműködésének, aki most is nagyon szerethető karakter (ahogy mindig - teszem hozzá magamban, tényleg ez az általános benyomásom róla), és minden megjelenésével - kétes pénzszerző ötleteivel - megemeli az előadás energiaszintjét. (Néhány miskolci kollégájával egy saját Csehov előadást is bemutattak azóta "Mindent egy lóra" címmel - nagyon remélem, hogy jövőre azt is sikerül megnézni.)
Nagyon erős kettősnek éreztem a Gáspár Tibor - Nádasy Erika párost, akik szintén nem maradhatnak említés nélkül. Gáspár Tibort apaszerepben láthattuk a Buborékok-ban is, de ez mégis egy másik ember közeg, másik sors - ami azonos: a feleség előtti titkolózás gesztusa. (De lehet, hogy ez a "jó, csak anyádnak ne mondd meg" gesztus minden férfire jellemző?) Ezúttal Nádasy Erika a partnere, akit SAJNOS alig láttam színpadon, hiszen az egész színészi pályáját vidéken töltötte...
-------
SZEMÉLYES LEZÁRÁS - némi morfondírozás a vidéki színházi előadások sorsáról általában
Már öt napja írogattam a beszámolót, amelyet brutálisan megakasztott Scherer Péter halálhíre - a címet a kései nézésre is utalva a tavaly vele készült reality-tól kölcsönöztem. A "jobb később, mint soha" felkiáltással megpróbáltam mégis befejezni, mivel ez az Ivanov valóban annyira minőségi előadás, hogy még egy ajánlóként már úgysem hasznosuló nyomhagyást is megérdemel. (Töredékben maradt, de így is kiteszem emlékül.)
Akárhány igazán jól sikerült vidéki előadást látok, mindig eszembe jutnak az ezzel kapcsolatos problémák: tényleg nincs elég sok néző ahhoz, hogy sok előadást játszhassanak egy olyan darabból, amelyik nem zenés (jellemzően musical vagy operett). A pesti bemutatók szériái is rövidülnek, amelyik előadásnak nem alakul ki újranéző közönsége, az akkor is hamar lekerül a műsorról, ha szakmai elismerést arat.
Mivel idén minden korábbi évadnál több vidéki előadást láthattam, tíz különböző helyszínen, egyre fontosabbnak érzem az előadások rögzítését. Létre kellene hozni egy valamiféle alapítványt, amely a legjobb vidéki produkciók rögzítését támogatja, hogy 10-20 előadás után ne menjen veszendőbe az az érték, amely létrejött.
Lehetne persze álmodozni színházak együttműködéséről, produkciók utaztatásáról, de már annak is örülnünk kell, hogy egy-egy előadás erejéig létrejön előadáscsere - a budaörsieknek sikerült ez Szolnokkal, Szombathellyel is, nemcsak Miskolccal - még lehet, hogy ez sem reménytelen, de önmagában mégsem oldhatja meg azt, hogy ezek az előadások sokkal tovább élhessenek - tegyük hozzá: azokban a városokban még kevésbé, ahonnan tömegközlekedéssel nehéz visszautazni Pestre, autóval pedig túl költséges.
Tatabánya és Székesfehérvár még ideális helyszín, ezekből a városokból még este is haza lehet jutni, de sokkal nagyobb kampány kellene ezeknek a színházaknak is ahhoz, hogy tényleg elinduljanak ide is tömegesen a pesti törzsnézők. (Sokan járnak, de nem elegen ahhoz, hogy az előadásszámot komolyan megemeljék.)
Ezúton is csak arra biztatok mindenkit, hogy nézze meg ezeknek a színházaknak a műsorát, a jegyárakat (amelyek jelentősen alacsonyabbak, mint a pestiek, még akkor is, ha ehhez az utazási költségeket is hozzászámoljuk) és persze a menetrendet. Egy másik városba elutazni színház ürügyén már önmagában is megemeli az élményt, akár egy egész hétvégét is köré lehet építeni.
Fotók: Éder Vera
