Közel három hónapja van műsoron Nagy Péter István szatírája a Víg Házi Színpadán, amely jó hosszú címmel - Rebbenő pillantások a kihalás pereméről – és a rendezőn kívül még két további szerzővel (Vinnai András és Dargay Marcell) is rendelkezik, és már a színlap leírása alapján tudható, hogy "technikás", a látványra nagymértékben építő előadáshoz lesz szerencsénk.
Már jó előre megtudtam: az előadást végig fejhallgatóról kell hallgatni, és már ez az elvárás megosztotta az ismerőseimet. Különleges akusztikai élmény és/vagy kényelmetlenség? - aki az előadást megtekinti, az utána eldöntheti, hogy neki mit jelentett.
Röviden: Mindenkinek tisztában kell lennie, hogy szeretne-e egy technikára építő, látványos-zenés, humoros, valóban égető világméretű problémákkal szembesítő előadást korábban sosem látott történettel, amely kapcsán akkor is észrevehető, hogy milyen jó a Víg társulata, ha az előadás (a fülhallgató vagy a terem zsúfoltsága miatt) részben szenvedéstörténetként is megélhető. (Utólag viszont minden értelmet nyer - én legalábbis átéltem egyfajta folyamatos megvilágosodást a látottak kapcsán.)
Menetidő: kb. 100 perc, szünet nélkül. Beengedés csak éppen kezdés előtt, túl korán nem érdemes odaérni, de késni sem. 18 év alatt nem ajánlja a színház.
Aki fontolgatja, hogy akkor most nézze-e vagy mégsem, remélhetőleg ismeri a saját ízlését és azt, hogy mit vár egy előadástól. Engem elsősorban azok az előadások kötnek le, amelyek a színészt nem egy színjátékelemnek tekintik a sok közül, hanem a legfontosabbnak. Szeretem, ha a rendező a színész tehetségét kiemeli, és hajlamos vagyok megbocsájtani, ha nem talál ki hozzá valami olyan új formanyelvet, amelyiket még sose láttam korábban. Egy jó színész mindig képes új árnyalatokat mutatni, nézheted akár negyven éven keresztül, akkor sem unod meg, mert olyan erős a jelenléte, ha hagyják kibontakozni - önmagában is érték a fel/megmutatása.
Ez épp nem színészközpontú előadás, de így is felhívja a figyelmünk: a legtöbb találkozásunk már nem személyes, az online térben bonyolódik. Hiányérzetet kelt bennünk a valódi kapcsolódás iránt, és így lehet, hogy a hatása mégis erősebb lesz hosszú távon, mint egy "normális" előadásnak.
Amikor már nincs a fejünkön a fülhallgató, jobb élménynek tűnik, mint éppen nézés közben. (Már most az ajánló írása közben is érzem, hogy visszagondolva egyre szebb lesz...)
A saját preferenciáim/korlátaim tudatában (tényleg gyűlölöm a fejhallgató viselést) akár passzolhattam volna ezt a „technikázós” előadást azzal, hogy "nem én vagyok a célközönsége", de mégsem tettem, mivel nemcsak a Víg társulatát szeretem nézni, de Nagy Péter István rendező pályája is kiemelten érdekel - az idei évad után még inkább. A rendezőhallgatóként készített munkáit is szerettem, ráadásul az utóbbi másfél évben négy igazán jól sikerült előadást láttam tőle. Várakozáson felül tetszettek radnótis munkái (ld. Angyalok1., Istentelen ifjúság, Angyalok 2, és egy ezeknél is még jobb élményt adott a szombathelyi társulattal bemutatott Takarásban – az idei évadom egyik legszebb estéjeként emlékszem rá vissza, nemsokára majd az évadértékelésemben is.)
De a sok kertelés után térjünk a lényegre, milyenek is ezek a Rebbenő pillantások?
Az előadás színlapja kellően tájékoztat a világvége hangulatot árasztó előadás történetének főbb irányáról, a beüléshez ennél több előzetes infó nem kell – a cselekmény követhető, ráadásul kivetített jelenetcímekkel is tagolják, így a stílusváltás kevésbé zavaró. (Az, hogy az epilógus egy húsz perces operarészlet jellegét ölti, azért kellően izgalmas fordulat volt...) A részletek elárulása szpoiler lenne, így a külsődleges tényezők emlegetése marad – ezek nem mellékesek, talán segíthetnek abban, hogy valaki ezt vagy másik előadást választ a Vígszínház hatalmas – négy színhelyen látható! – repertoárjának darabjai közül. (Nem, nem való az összes előadás minden nézőnek - minimális tájékozódás és jó önismeret is kell ahhoz, hogy mi nézők a legkevesebbszer essünk pofára.)
Ami tény: a mesterséges intelligencia-asszisztensek komoly szerephez jutnak a történetben. Azok a színészek, akik épp az egyik szereplő személyre szabott AI-segédjét játsszák, csak a színpad szélén ülnek, az igazi jelenetek egy átlátszó műanyagdobozban zajlanak. (Díszlettervező: Dabóczi Noémi, jelmeztervező: Pattantyus Dóra)
Ennek a szokatlan, de mégsem példa nélküli megoldásnak következménye a mikroportok használata és a fülhallgató a fejünkön, és persze az is, hogy a nézők talán a szokásosnál kevesebbszer reagálnak hangosan, csak az igazán erős effekteknél - hiába vagyunk így együtt, mégis inkább érezzük egymástól elszigetelve magunkat. Ennek következtében talán az se beszélget, aki hozzászólna egy "normális" előadáson a mellette ülőhöz, de ha meg is tenné, ezúttal tényleg nem lenne zavaró, mert mindenki fülhallgatóban ül és úgyse halljuk.
Ez a megoldás persze a színészeket is megfosztja a közönség reakcióitól, akár egy hétszemélyes külön bolygón is érezhetik magukat. (Azt nem tudom, hogy az egyes színészek mennyire igényelnék a mi visszajelzéseinket, és nem olyan ebben a dobozban a játék, mint amikor még csak próbálták az előadást. Lehet, hogy ő sem mind rajonganak ezért az ötletért, de hátha mégis - ez lenne a jobb eset, ha egyszer választásuk nem nagyon van.)
Már a dobozba zárt emberek látványától is klausztrofóbia vehet rajtunk erőt, leszámítva, hogy néha már ennek is örülünk, hiszen egyszer-kétszer még ez sincs: egy-egy hatalmas kivetített arc tölti be az egész teret.
A színészek – Balázsovits Edit, Gyöngyösi Zoltán, Kovács Tamás, Márkus Luca, Petrik Andrea, Sághy Tamás, Seress Zoltán – láthatóan mindent beleadtak abba, hogy jól szórakozzunk, mindenkinek jut nem is egy jelenet, amelyben egy vagy több személyiséget is eljátszhat, de csak a tapsrendnél kerülnek hozzánk igazán közel. Az első sortól konkrétan egy méterre állnak.
A tapsrend a szokásos alkalmakhoz képest nagyobb megkönnyebbülést jelent talán mindenki számára: megnyugodhatunk, a világvége elmarad, a mesterséges intelligenciák helyett hús-vér emberek néznek vissza ránk, akik szerencsésen túlélték a megpróbáltatásokat - igazán jól festenek a narancssárga egyen-kezeslábasaikban, szép vékonyak...
Ott és akkor rájuk nézve egyben rá is ébredtem egy titok nyitjára, arra, hogy miért olyan nagyon jók a Házi Színpad előadásai, szinte kivétel nélkül és miért vannak folyton tele.
Kényelmetlen nézőtéren kell csak igazán jó előadásokat játszani - a Vígszínház gyönyörű és tágas épületében kényelmesen ülő néző megbocsájtóbb.
A Házi Színpad nézőtere pedig igazán kényelmetlen, keskenyek a székek, nincs köztük semmi hely, miközben a magyar lakosság 65%-a küzd súlyfelesleggel, és nagyon távol van attól, hogy azt az ideális képet nyújtsa, amit az előttünk felsorakoztatott színészek. (Magamat pláne beleértem ebbe a 70%-ba - ez az előadás közvetve arra is sarkall, hogy a Covid óta felszedett +25 kilómtól most már muszáj szabadulni, mielőtt még én is át fogok lógni a szomszédaim székére, nemcsak ők az enyémre.)
A színház persze a nézők kényelmetlenségéből mit sem érzékel, ezért sem vesznek ki egy széket sem a sorokból. Nyilván senki nem panaszkodik, hiszen az átélt kellemetlenség emléke hamar eltűnik, viszont az előadások jók, a nézők csak a szépre emlékeznek és visszamennek újra meg újra, ezért van mindig tele.
Jelen esetben az előadás nyomasztó mondanivalóját ez a néző-zsúfolás még elő is segíti, ahogy a fejünket összenyomó fülhallgatók is rontják a komfort érzetünk, és felkeltik azt a vágyunk, hogy kint legyünk a szabadban, ahol van tér, van levegő és offline beszélgessünk valakivel: egy ilyen sci-fi elemekkel dúsított előadás után talán képesek leszünk értékelni azt, hogy itt még azért nem tartunk.
Nem, nem fogják még a cingár nézők sem laza szórakozásnak érezni ezt az előadást, amely bolygónk szörnyű helyzetéről szól, sőt még eszünkbe juttatják az amerikai elnököt is, akit – a többi politikussal együtt - szeretnénk elfelejteni legalább egy kis időre... (Legalább sok humorral játssza Seress Zoltán, ez az, ami miatt még ezt is elviseljük.)
Tíz színész csak szinkronhangként van jelen (a címkékben az ő neveiket is közlöm), és tényleg vicces, amikor látunk egy szereplőt, akinek éppen egy más nemű színész ad hangot (akit ilyenkor szintén magunk elé képzelünk) – ez a nyeresége azért megvan ennek a hangosítósdinak.
Az előadás hatásában emlékeztetett Tarnóczi Jakab Rekviem-jére is, amely hasonlóképpen kísérleti színház, és ugyanúgy megerősítette bennem azt a tudatot, hogy milyen nagyon szeretem az élő színészeket kis térben közelről nézni effektek nélkül, mennyire szeretem, amikor elhitetik velem ezredszer is, hogy teljesen mások és berántanak magukkal a saját világukba.
A berántás persze most is megtörtént, még akkor is, ha nem volt olyan szerethető ez a másik világ – a teljesítményhez így is csak gratulálni tudok, ha ez részemről a „tán csodállak, ámde nem szeretlek” helyzete volt is. Tegnapi vegyes benyomásaim persze egy pillanatig sem fognak visszatartani attól, hogy a Vígszínház további előadásait és Nagy Péter István újabb munkáit ne várjam kitartó érdeklődéssel és ne drukkoljak az előadás tartós sikeréért - menjenek rá az újításokra nagyon nyitott mezei nézők tömegesen.
Lehet, hogy a hagyományos színház van a kihalás peremén, ha a fiatal alkotók már túlléptek rajta? (És ha így is van, baj ez?)
PS.1. Ha szétnézünk a városban, akkor láthatjuk, hogy tömegek mozognak folyton hasonló fejhallgatóban, önként vállalva az izolációt - most csak annyi a különbség, hogy nem saját magunk választjuk a műsort hozzá. Az előadás tükröt tart nekünk, még akkor is ha kényelmetlen. Tényleg így szeretnénk folytatni a saját életünk? Az nem csak száz percig tart.
PS.2. Még egy megjegyzés: talán jobb lenne fix helyre kiadni a jegyeket, hogy tényleg ne legyen szerepe a lépcsőházi tolakodásnak – most is volt néző, aki az utolsó percben érkezett, előre furakodott és megelőzte mindazokat, akik már fél órája ácsorogtak türelmesen a Házi Színpad fülledt előterében, és elsőként ült be a nézőtérre, az első sor legszélső székére. (Igen, a szélső székekre érdemes hajtani, talán ott lehet még a legjobban elférni - mondom azoknak, akik nem ismerik a helyet.) - Nem lenne megoldhatatlan egy kicsit mégis javítani a helyzeten. Eszembe jutott a Royal Albert Hall ezer állóhelyes nézőtere, ahol van sorszám, és nincs tolakodás, mindenki nyugodtan vár kettes sorban az épület előtt, és hasonló húzásra senkinek nem lenne esélye - ez akár nyolcvan főre nálunk is megszervezhető lenne, ha a korai beengedés nem is.
Fotók: Dömölky Dániel, Gergely Bea (egy, jelzett kép)
PS. 3. 2026.06.03. - Három nappal az előadás után kezdek hajlani kollégám tömör véleménye felé: "ez az előadás zseniális provokáció".
