Nagyon egyben van a tatabányai Hedda Gabler, megérte a vonatos oda-vissza utazás kisebb, sőt nagyobb kellemetlenségeit is - ezt állapíthattam meg Guelmino Sándor rendezésének egyik utolsó előadása kapcsán. Továbbra is javaslom, hogy vegyetek jegyet/bérletet a társulat jövő évi előadásaira – már régóta bizonyítják, hogy érdemes.
Aki még elvetődik az utolsó hat Hedda egyikére, annak mondom: a menetidő három óra egy szünettel.
Sok függ attól, hogy valaki mennyire ismeri Ibsent és konkrétan ezt a darabját, látott-e olyan verziót, amelyik erős nyomot hagyott benne.
Akinek nincs előképe, annak nyilván könnyebb, de a tatabányai előadás azokat a nézőket is meggyőzheti, akik rendelkeztek konkrét elképzelésekkel. Dobó Enikő az ötödik Hedda, akit láttam 1997 óta: Fehér Anna, Básti Juli, Petrik Andrea és Jordán Adél után ezúttal ő volt Ibsen történetének egyik kiemelt szereplője, akinek a nézőpontjával most sem volt túl egyszerű azonosulni.
Sosem könnyű a néző helyzete, ha az író egy rosszindulatot mutató karaktert állít a központba, aki a legkevésbé sem szerethető – Hedda Gabler kétségtelenül ilyen, és már akkor jól járunk, ha az előadásból megértjük, hogy miért viselkedik így és találunk helyette olyanokat, akikkel valamennyire együtt tudunk érezni. (A szerző ezen a téren sem könnyítette meg a helyzetünket…)
Guelmino Sándor Kúnos László fordítása alapján írta a szövegkönyvet, amely nem visz minket vissza a XIX. századba, maradunk 2026-ban.
A történet egészen jól viseli a modernizálást, mivel legalább nem tették át Magyarországra. Norvégiában egy fiatal egyetemi kutató lehet, hogy egyedüli keresőként idővel tényleg vehetne egy városi kertes házat - itthon esetleg egy albérletről eshetne szó a szövegben és biztosan nem kaphatna olyan ösztöndíjat, amelyből fél éven keresztül a feleségét is eltartva utazgathatna. A hitelességhez ezek az apró részletek is hozzájárulnak.
Ami viszont mégis nonszensz: az írógépen (!), ráadásul másolat nélkül készített kézirat, amelynek a történetben a szerepe jelképes. (Talán kicsit hihetőbb lett volna, ha a kutató a laptopját hagyja el a felhőbe át nem mentett fájllal - azt viszont nem lehetne elégetni…)
Az efféle modernizálások szinte mindig „kosszal” járnak, de az is igaz, hogy a néző sok mindent elvisel, ha nem unatkozik, néha nevethet és szerethető alakokat is kap az előadástól. (A koncepciónak köszönhetően a szobalány szerepét is kihúzták – nem hiányoljuk.)
Ondraschek Péter díszlete leginkább egy nagyméretű babaház vázának tűnik, ahová néhány oda nem illő holmit is beszórtak, nyoma sincs a szerzői utasításokban leírt ízlésesen berendezett elegáns szalonnak. Ugyan a lakók csak most költöztek be, de már érezzük, hogy egyikük számára sem lesz ez a lakás igazi otthon - a férfj, Jörgen Tesman talán észre sem venné, hogy éppen hol foglalkozik a kutatásaival. Már az első mondatokból nyilvánvaló, hogy számára az elmúlt néhány hónap inkább volt tanulmányút, mint nászút, eközben pedig a felesége halálra unta magát. A halál közelségét előre jelzik a lakásban elhelyezett krizantémok – rontják az összhatást, de jelenlétük mégis indokolttá válik.
Ebben a rendezésben Hedda Gabler sem megközelíthetetlen elegáns hölgy, akinek járna a szalon, Kárpáti Enikő jelmeztervező csábító fekete lingerie-t ad rá (ld. fenti fotó), és az előadás első felének nagyobb részét ebben tölti – ehhez a felfogáshoz ez a díszlet is megfelelő. Levetkőzése nem véletlen - előttünk nincsenek titkai és előszeretettel elemzi magát.
Az előadásban el is hangzik a kérdés, ami minket is foglalkoztat: miért ment hozzá Hedda a férjéhez, akihez láthatóan nincs semmi köze?
Nemrég a miskolci Apátlanul című előadás kapcsán leírtam egy Büchner idézetet a végtelen unalomról. Ez Hedda Gabler életére fokozottan igaz, nem tudja elviselni a hétköznapi életet, de arra sem képes, hogy valami jobbat kitaláljon magának, ehelyett mások életének befolyásolásával próbálkozik. Kreatív energiái veszendőbe mennek, és mivel teremteni nem képes, helyette rombol. Egyedül szépsége emeli ki környezetéből, de hamar belátja, hogy a biztonságosnak hitt házasság túl nagy kompromisszumot jelent, elviselhetetlenül sok unatkozás várna rá.
Dobó Enikőnek jól áll ez a szerep, érezzük a küzdelmet és a szenvedést is, néha mentális betegnek is sejtjük, ránézve egyedül az tűnik valószínűtlennek, hogy nem lesz hajlandó házasságtörésre.
Ebben a történetben nem ő az egyetlen manipulátor, bár ő az, aki – előttünk – nyílt lapokkal játszik. A maga módján, tudatosan vagy ösztönösen mindenki kihasználja a környezetét, csak másként. Kevesebbet tudunk meg a bíróról, de Crespo Rodrigo árnyaltan játssza a vonzó és gàtlástalan intrikust, aki szintén örömét leli mások kínzásában, így a koncepcióhoz igazodva nem töri le a nő öngyilkossága. (Ami azt illeti, a szerzői utasítástól eltérően az előadás végén nem is lehetünk egészen biztosak abban, hogy ez bekövetkezett – a nézőnek megmarad az a minimális szabadsága, hogy elképzeljen egy nevető Heddát a végére.)
A két vonzó gonoszkodó mellett Ibsen bemutatnak nekünk két „jó manipulator”-t is, akik a tipikus női megmentő szerepkörben működve teljesednek ki. Viselkedésük mögött nincs rosszindulat, de kéretlen beavatkozás az övék is. Ibsen korában a nők számára önálló karrierlehetőség nem nyílt, így nem is csoda, hogy a három női szereplő közül kettő ezt az utat választotta. A szerző Hedda oldaláról mutatja őket, így egészen kicsit komikus színben tűnik fel Julle néni, Jörgen Tesman nagynénje is.
Egri Márta játssza, aki persze nem igazán „nénike jellegű”, méltóságteljes idős hölgy, nem olyan, akit bárki kinevetne. Igazán nevetségessé azért sem válhat, mert az előadásban az egyetlen hiteles szeretetkapcsolat, amelyet látunk, az közte és unokaöccse között van. Azt hiszem, ez az első eset, amikor elhittem tényleg, hogy a Figeczky Bence által játszott Jörgen Tesman valóban ragaszkodik a nénikéihez, és aggódik értük. Megszokta ugyan, hogy kiszolgálják, neki csak el kell fogadnia a rááradó szeretetet, és akkor mennek a dolgok a régi, jól bejáratott kerékvágásban – jól érzi magát papucsban és papucsként.
A komikum inkább Thea (Elvstedné) alakjához kapcsolódik, aki inkább ragaszkodik az asszisztens-múzsa szerepkörhöz, mint a megmentendő férfihez – utóbbi cserélhető. Látjuk, hogy Jörgen Tesman ideális párja lesz, nem sok fantázia kell hozzá, hogy elképzeljük, mindketten révbe érnek, amennyiben Heddával már nem kell számolniuk. Urbán-Szabó Fanni igazán jól jár a szereppel, és arra is képes, hogy a szereplő igazságát megmutassa nekünk.
(Az előadást nézve megint eszembe jutott, hogy egészen biztosan hatnia kellett ennek a történetnek Herczeg Ferencre is, aki a Kék róká-t öt évvel a Hedda Gabler magyarországi megjelenése után (1917-ben) írta meg. A kutató férj és a második feleség túlságosan hasonlít, sőt Cecil alakjában is van valami Heddából, bár a nehezen magyarázható romboló ösztönt nem vette át – egy sokkal jobban működő társalgási vígjáték lett belőle.)
A végére hagytam a két különböző habitusú kutatót, a Mikola Gergő által játszott szenvedélyes-ösztönös Ejlert Lövborgot, aki persze ugyanúgy befolyásolható, mint az aprólékos gyűjtögető filosz Jörgen Tesman. Az első az emberiség történetét átfogóan kutatja, a második lekorlátozza magát a brabanti háziipar középkori történetére. Már ez is kifejezi a kettejük közti különbségeket.
Ibsen biztosan sok hasonló megszállottal találkozott, akikről ezt a két szélsőséges alakot megformálta, és érezni némi iróniát is, íróként kicsit saját maga is azonosul ezekkel az alakokkal. Nézőként mi is elgondolkodhatunk, hogy a bemutatott hat szereplő közül kihez hasonlítunk a legjobban. Milyen az emberhez igazán méltó élet? Mi lehet számunkra a legélhetőbb életstratégia? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések maradhatnak meg bennünk az előadás után.
PS. Már évek óta szerettem volna leírni ezt az egyszerű mondatot: ebben az évadban minden bemutatót láttam Tatabányán. Ezt most megtehetem, itt ez a hatodik ajánló is (az összes tatabányai ezen a linken olvasható) - az egyetlen szépséghibája a dolognak: feltehetően egyik előadás se kerülhet át a következő évadra. Így működnek a vidéki színházak, nyilván jó lenne egy csere-rendszer kialakítása, de bármilyen jól hangzik is ez, annyira még sem lenne egyszerű és olcsó a logisztikai háttér kidolgozása, hiába lenne nagyon jó tudni, hogy a létrehozott szellemi érték nem megy veszendőbe. A legtöbb, amit remélhetünk: egyszer lesz pénz tévéfelvétel készítésére, és akkor újranézhetőek lesznek ezek a gyorsan elmúló előadások is.
PS.2. Fotók: Prokl Violetta Photography - a színház Facebook oldalán még sokkal több kép is megtalálható - mind fekete-fehér
