Kevés előadást láttam az utóbbi évadban, amelyet olyan sokan ajánlottak volna egyöntetűen és fenntartások nélkül, mint éppen ezt. Ismerősök és ismeretlenek, miskolciak, akikkel véletlenül kezdtem el beszélgetni a város legkülönfélébb helyszínein és persze olyan kritikusok is, akik már látták. A Gettó-t elviszik majd Debrecenbe is, mert beválogatták az országos színházi találkozóra, és később talán nem maradhat el majd egy pesti vendégszereplés sem.
A sok ajánlás hatására az Apátlanul, a Buborékok és a Leenane szépe megtekintése után a mini évad második felére is visszautaztam Miskolcra, hogy kedden néhány órán belül két Béres Attila rendezést is megnézzek.
Egy eszményi Bányavirág után nemsokkal ültem át a nagyszínház nézőterére, ahol legalább hatvanan játszották el a Joshua Sobol zenés színművéből készült előadást: 16 színész mellett a színház zenekara, énekkara, a Miskolci Balett szereplői és gyerekszereplők is a vilnai gettóban ténylegesen működő színházi társulat történetét mesélte. Jó lett volna kitalációnak hinni a látottakat, de úgy kellett szembesülnünk ezzel a megrázó történettel, hogy tudtuk azt is, hogy valóban lezajlott eseményeken alapul.
Ez akkor is fontos előadás lenne, ha nem sikerül jól, de jelen esetben nincs semmi „de”: az alkotók lekötöttek minket minden pillanatban, nem voltak üresjáratok. A nézőtéren ezúttal nincs cukorkacsörgetés – minden pillanatban a kilátásba helyezett katasztrófától féltünk, "együtt tudtunk menni" a gettó színtársulatával.
Ahhoz, hogy fennakadás nélkül követhessék egymást az események, kell ez a forgószínpadra épített díszlet, amelyet Horesnyi Balázs praktikusan tervezett meg – a tömegjeleneteknek elég teret hagy, míg leszűkíti a színpadot, ha éppen arra van szükség. A könyvtár és benne Fandl Ferenc könyvtárosa egy kis sziget, amely mintha még minimális otthonosságot is sugározna – persze, lehet, hogy ezt én vetítettem rá, mert szeretem a könyvtári létezést és ezt a miskolci színészt is. (Közbevetem: a margitszigeti Kristály Színtérben szeptember 3-án nézhető lesz egyszemélyes előadása is, a Klamm háborúja.)
A megrázó hatáshoz kellenek Pilinyi Márta korhű jelmezei - a tervezőnek ezúttal bőven jut feladat: az előadásban feltűnő ruhahalmokat is meg kellett komponálnia.
Tartottam a megrázástól, így az előadás elején felültem az erkély hátsó soraiba. Az összhatás kiválóan érvényesült innen is, de menet közben kíváncsi lettem arra, hogy ki lehet a német tisztet játszó színész. Nem tűnt ismerősnek, de már az első felvonás közben eszembe jutott, hogyha lenne külön díj a legellenszenvesebb karaktereket legjobban játszó színészeknek, akkor erre szívesen javasolnám. Van az a pont, amikor egy szereplő olyan zsigeri ellenszenvet képes kiváltani a mezei nézőkből, hogy még később is eszünkbe jut vele kapcsolatban, ha más szerepet játszik, vagy ha csak civilben látjuk. (Még Lábodi Ádám „civilruhása” is esélyes lehetne egy hasonló kitüntetésre, akit egy héttel korábban Az ötödik pecsét-ben láttam.)
Miután átültem a második részre egészen közel a színpadhoz, egy üresen maradt helyre, az előadás és a színész hatása még fel is erősödött, és a felismerés is megtörtént… (Nagyon szép színlapjai vannak a miskolci színháznak, megnézhettem volna a Gettó-ét is, de előadás előtt nem szoktam.)
Szőcs Artur német parancsnokként annyira kegyetlen és számító gyilkos volt, hogy méltán izgulhattunk a vilnai gettó színészeiért, köztük is az énekesnőért, az előadás első perceiben kipécézett Czvikker Lilláért, akinek (elvileg csak) azért kellett bűnhődnie, mert babot szerzett a fekete piacon.
A bűnhődés része néhány előadott énekszám (Gershwintől is), amelyeknek a hangulata a boldog békeidők nyugalmát idézik. Ezeknek a betéteknek köszönhetően az előadás nem válik nézhetetlenül kegyetlenné – az alkotók ugyanazt a húzd meg-ereszd meg játékot játsszák velünk, mint amit a német tiszt a gettó népével: időnként megnyugszunk és tudunk levegőt venni, hogy aztán annál kegyetlenebb folytatás várjon ránk. Ezek miatt a jelenetek miatt kellenek a táncosok és a zenészek is – mindenkire szükség van. (Koreográfus: Kozma Attila, Zenei vezető: Lendvai Péter, Zene: Jávori Ferenc "Fegya")
Az előadást ajánlók mind felhívták a figyelmemet külön Börcsök Olivérre és a Bábujára. Lukács Ádám táncművész nagyon meggyőzően adja a Bábut, de az igazi varázslat a két szereplő együttes létezésének harmóniája által jött létre, csak miattuk is látni kell a Gettót. Ez olyan szerep, amelyre még tíz év múlva is vissza fogunk hivatkozni, ha bármelyikük említődik. Egyébként sem rossz látni a hatalommal szembehelyezkedő művészt, aki – úgy tűnik – még az igazmondást is megúszhatja, ha felveszi az udvari bolond szerepkörét.
Ha mind a 16 színészt külön nem is emelhetem ki, de Harsányi Attila nem maradhat ki ebből az ajánlóból. Alig két és fél órával korábban hitette el velem, hogy kilátástalan helyzetű falusi orvos (a Bányavirág-ban), ezek után pedig a Gettó egyik tartóoszlopa a zsidó gettóparancsnok szerepében láthattam, aki ezúttal is elfogadtatta velünk saját igazságát. (Azért így is tudjuk, hogyha senki nem lett volna hajlandó együttműködni a nácikkal, nem jut el erre a pontra Európa, de azt is, hogy valahogy mindig akadnak együttműködők...)
Az említetteken kívül sok további színész kapott ebben az előadásban is jó epizódszerepet, akiket a mini évad más előadásában is megnézhettünk, és megjegyeztünk.
Köszönet érte mindenkinek, aki ezért dolgozott, beleértve a háttérmunkásokat is!
PS.1.Ebben az évadban minden korábbinál több előadást láttam, amely a holokauszt témáját veszi elő más-más szemszögből. Úgy látszik, hogy most már szélesebb körben is felismerik, hogy a múltnak ezt a darabját is megörököltük közösségként, nemcsak a gyilkosok és az áldozatok, de a szemlélődő-be nem avatkozók utódaiként is, és jobb a szembenézés.
A Gettó-t nézve megint eszembe jutott Tarján Vilmos „A bedeszkázott riporter” című naplója is, amely az újságíró budapesti gettóban eltöltött hónapjairól szól (ráadásul nagyon szórakoztató stílusban), ebből is nagyon jó monodrámát készíthetne egy rátermett színész. Továbbá szívesen ajánlom azt a tudományos igénnyel készült könyvet, amelyet mostanában olvasok és Ádám István Pál írt: Házmesterek a vészkorszakban.
PS.Éder Vera fotóit használtam fel
