Októberi bemutató volt a Játékszínben Keszég László rendezésében a Leenane szépe, amely mostanában nagyon gyakran felbukkan a színházak műsorán – látható évek óta a B32-ben is Mucsi Zoltánnal az anya szerepében, de nemrég Dunaújvárosban is bemutatták. Erre ültem be az Apátlanok és a Buborékok után, a „mini évad” harmadik estéjén. Három egymást követő este mindhárom miskolci játszóhelyen jártam.
A következő miskolci alkalom május 14-én lesz – a jegyek elfogytak rá. Ennek fényében csak remélhető, hogy a produkciónak van valamennyi esélye, hogy átkerüljön a következő évadra is.
Egyszerre színház-, színész- és nézőbarát darab a Leenane szépe - ezért volt 1997 óta 18 magyarországi bemutatója. Egy helyszínen játszódó, mindössze négy színészt igénylő (és azokat jó helyzetbe hozó!) fekete komédia, nevetünk még akkor is, amikor sírnunk kellene - egy ember tragikus halálát el tudja homályosítani egy kényszerpihenőre ítélt teniszlabda sorsa.
A történet a miskolci nézők egy részének sem volt új: játszották már 2010-ben a Játékszínben, ugyancsak Máhr Ágival, akinek más rendezője és partnerei voltak akkor. 16 év nagy idő, sokan felnőttek, akiknek esélye sem volt megnézni ezt a 18-as karikával rendelkező előadást akkoriban, és Máhr Ági sem öregedett ki belőle.
Amíg nem láttam az OSZMI adattárában ezt a vele kapcsolatos korábbi adatot, azt akartam leírni, hogy mennyire fiatal még a szerepre, annyira energikusan mozog, hogy már az előadás elején tisztába jövünk azzal, hogy csak kihasználja lányát, Maureent…
Csalóka a kezdés: fekete függönyt látunk a Játékszín kis színpadára átlósan leeresztve, így elsőre úgy tűnik, mintha a látványtervező Bozóki Mara eltekintene az aprólékosan kidolgozott konyhadíszlettől, amely pedig jár minden Leenane szépé-nek. (Egy hasonlóképpen valódi, de más jellegű konyha díszletben játszódik a Bányavirág is, amelyet pár nappal később láttam ugyancsak a Játékszínben. Aki mindkettőt megnézi, annak nyilván nem kell bizonygatni, hogy milyen erősen hatott Székely Csaba Bányavidék-trilógiájára Martin McDonagh művészete.)
Sokat segítenek a tárgyak a színészeknek, sokkal könnyebb a kásában elkeverni a csomókat, ha van hozzá bögre, kiskanál és persze kása is. A függöny gyorsan felemelkedett, én pedig gyorsan meg is nyugodtam – az előadás innentől kezdve a papírforma szerint történik. Vagy majdnem.
Ennél a darabnál minden a négy kiválasztott színész alkatán és korán múlik, ez meg is határozza, hogy egymással milyen kapcsolatban lehetnek és milyen jövő vár rájuk az eljátszott történet világában.
Jelen esetben nagyon fiatal a csapat, már a színlapra nézve is ezt éreztem, de játék közben ez az érzésem tovább erősödött. A darab szövege is alátámasztja, hogy Maureen, az anyját kiszolgáló szingli, már a negyvenes éveit tapossa – legalább húsz éve élnek kettesben összezárva.
Prohászka Fanni ránézésre 25 körülinek tűnhet, bár aki ismeri eddigi pályáját, az tisztában van, hogy egyébként valamivel több, de színpadon mégis a benyomásaink az elsődlegesek. Nem is törekednek arra, hogy smink segítségével átformálják „jó karban lévő negyvenessé” - üde és fiatal, aki persze ilyen fiatalon is érezheti, hogy kibírhatatlan az anyjával a közös élet, vágyhatna megértő társra akkor is, ha még csak két hete ugrálna az anyja körül. (Ha éreznénk, hogy lassan kifut az időből, mégis másként látnánk a kapcsolatát Patóval, szenvedéseihez még hozzáadódna „az utolsó esély” hangulat is - ez azért letagadhatatlanul eszembe jutott.)
„Sajnos” Bodoky Márk is egészen hozzáillő, ő is jelentősen fiatalabbnak látszik tényleges koránál, így róla is nehéz elképzelni, hogy időnyomás alatt van, sürgősen meg kellene nősülnie.
Őket nézve még annyi indoka sincs a gyilkolászásnak, mint egyébként, sőt a lány mentális problémái áthidalhatónak tűnnek, van remény. Pontosabban: lehetne.
Farkas Sándor viszont Pato öccseként nem fiatal srác, és az, hogy érett férfiként még mindig nem dolgozik, csak sorozatokat néz megfelelően utal az ír válságra, a munka hiányára Leenane régiójában.
A színészek korával kapcsolatos kérdés nyilván nem merül fel valakiben, aki most ismerkedik a történettel és McDonagh stílusával, az előadást jó nézni, és szívesen ajánlom. Aki még sose látta, szerencsére ebből az ajánlóból nem is tudhatja meg, hogy miről is szól a történet, milyen szerep jut benne néhány levélnek és egy piszkavasnak – ne is foglalkozzon a fentiekkel. Jól fog szórakozni, egészen biztos.
PS. Már a dunaújvárosi előadás kapcsán is leírtam, hogy mennyire szeretem Martin McDonagh műveit, aki miatt tavaly nyáron Leenane-ba is elutaztam (végre, húsz év késéssel) – most, amikor a darabjában leírt szegény ír vidék már felkapott turistaparadicsom lett. Ebből a változásból viszont erőt is meríthetünk, minden reménytelen helyzetből van kiút. Írország már összeszedte magát, most már rajtunk a sor.
Fotó: Éder Vera
