Ritkán sikerül vidéken szinte közvetlenül a bemutató után megnézni egy vidéki előadást, most mégis ez történt – a tatabányai Pillantás a hídról után két nappal megint. Sőt: egy héten belül három vidéki színházban is jártam… (Ezt el se tudtam volna eddig képzelni, úgyhogy hurrá!)
Számomra is váratlan fordulattal jutottam el még kedden a miskolciak Bányavirág-jára, és itt kerített hatalmába a nagy ötlet: meg kellene ezt más koncepcióval és színészekkel is nézni, ha egyszer Székesfehérváron is most mutatják be. Reneszánszát éli Székely Csaba darabja, amelynek első magyarországi bemutatója hamarosan (május 7-én) eljut a 300. előadásához, aki vidékre nem utazna, annak továbbra is a Pinceszínházé az elérhető verzió, de izgalmas kaland az összehasonlítás, miként él meg ugyanaz a történet más környezetbe helyezve, más szereplőkkel. (A darab és az előadás nem azonos fogalom – egy ilyen helyzet ezt fokozottan kiemeli.)
Botos Bálint rendezése 80 perc hosszú, szünet nincs.
Nagyon szép volt ez a vasárnap délután, a modern képtár és a játékmúzeum Réber kiállításának megtekintése után sétáltam el a színházba. Még azzal a fehérvári kollégámmal is összefutottam véletlenül, akit éppen a múlt héten agitáltam, hogy nézze meg a Sirály-t, amely számomra az idei évad egyik legjobb élménye volt – hamarosan megint játszani fogja a színház, próbáljátok megnézni.
A Bányavirág is a Kozák András Stúdióban nézhető, amelynek tere kicsi, de mégis sokkal nagyobbnak tűnik, mint a miskolci Játèkszìn. Nagyon szerencsés módon emelkedik a nézőtér, így valóban mindenhonnan jó a kilátás.
Ahogy a miskolci Bányavirág kapcsán már leírtam, szedett vedett bútorokból és dekorációs elemekből összeálított, a valódiság benyomását keltő konyhát várok a darab színreállítóitól, de a fehérvári előadás rendezője és Golicza Előd díszlettervező úgy tűnik, hogy újítani akart: az előadást meghatározó letisztult tér nem kopott, nincs túlzsúfolva régi konyhai eszközökkel, nyoma sincs láncfűrésznek – ide nem passzol a régi lavór, itt nem pótolhatja a vízcsapot. A zöldes árnyalatú szobáról elsőként a sterilitás (egy műtőé?) juthat eszünkbe, de akár azok a falusi apartmanok, amelyeket kiadásra hasznosítanak – ilyen helyeken találkozhattunk hasonló rideg, de rendezett közeggel. Ez is egy lehetséges értelmezés, Botos Bálint nem évek alatt felhalmozott ócska bútorokkal, hanem ezzel a hidegséggel juttatja kifejezésre, hogy a főszereplő Ivánnak ez a falu már börtön – nincsenek perspektívái, amíg az apja él, innen nem léphet tovább.
Átérezzük sorsának kilátástalanságát, bár véleményem szerint a hagyományos megközelítés nézőbarátabb, ráadásul Székely Csaba darabjában folyamatos a jövés-menés, azt nehéz ez alapján bemutatni, hogy a ma emberének már mennyire nincs köze senkihez. Az előadás szereplői bármilyen szerencsétlenek is, még beszélgetnek a másikkal.
A jelmeztervező Bajkó Blanka-Alíz szintén egyszerűségre törekszik – a szereplők nem keltenének feltűnést ezekben a ruhákban, nem ordít egyikről sem, hogy ez jelmez. Az erdélyiséget csak a videó készítésére felvett székely nadrág képviseli, más semmi.
Ez a letisztult tér, a tárgyak hiánya a színészeknek kevesebb kapaszkodót ad, és a szöveg utalásai közül sokkal kevesebb kelhetett életre, mint Miskolcon, de természetesen ez egy nézőnek sem fog feltűnni, aki most látja először.
Bár az volt a benyomásom, hogy a rendező kevesebb ötlettel segíti a szereplőket, mint a rendkívül rutinos Béres Attila, kevesebb mondatból válik poén, a Bányavirág ugyanúgy színészdarab maradt, mint akármilyen más feldolgozásban és a színészek miatt érdemes megnézni.
Kelemen István a falu egyetlen józan emberét játssza, aki rendkívül empatikus, és még saját életét is feláldozza, hogy azzal felesége boldogságát támogassa. Búcsújelenete – a darab ismeretében – megindító, de talán azokra a nézőkre is erősen hat, akik sem őt, sem a történetet nem ismerik. Áldozata felesleges - ezek az emberek nem megválthatóak, mégis megtörténik. (Talán most éreztem meg a súlyát is ennek a karakternek - "legjobb mellékszereplő"-kategóriás alakítás számomra.)
Nem véletlen, hogy a Závodszky Noémi által játszott asszonnyal sosincs egyszerre jelen – ebben a közösségben mindenki csak a felületen tud kapcsolódni. A színésznő nagyon egyszerű, már csak kicsit reménykedő asszonynak játssza Irmát, annyi színt és szenvedélyt nem tesz bele, mint Miskolcon Varga Andrea – igazodik a koncepcióhoz, az általános fásultsághoz.
Elkeseredett a két főszereplő is, mindkettőben csak fel-feltörnek az indulatok - ahogy őket nézzük, eszünkbe juthat a Ványa bácsi két központi karaktere - lehet, hogy a szerző is gondolt rájuk, nemcsak Martin McDonagh világa inspirálta írás közben. Sarádi Zsoltban meglátjuk azt a sármőrt, akinek kijuthatna elég öröm azon túl is, amit a pálinkás üveg biztosan megad, és a Kricsár Kamill által játszott orvosnak könnyen elhisszük, hogy valóban nem remél már semmit az élettől, valóban képtelen is lenne sorsa folyását megváltoztatni, bármennyire is kedvtelve nézegeti Ilonkát. (Mellékesen jutott eszembe, de jó Ványa is lehetne Kricsár Kamill, és mellette Sarádi Zsolt ideális Asztrov...)
Ladányi Júlia ebben a szerepében is maga az üdeség és az életöröm – éppen úgy, ahogy a színlap is ígéri. A feltett kérdés – „Vajon ez a kirobbanó energia átformálni a közösség életét?” – a válasz mégsem lehet kétséges, ehhez meg sem kell nézni az előadást, már tudjuk. Ettől függetlenül örömmel néztem a jeleneteit, nagymértékben feldobta az előadást, igazán hiteles bányavirág volt – jó, hogy a székesfehérvári színház rendre felmutatja a legkülönfélébb szerepekben. (Aki ebben megnézte, remélhetőleg Nyinaként is látni akarja majd.)
Mind a tatabányai Pillantás, mind a fehérvári Bányavirág rendezői értelmezésében (amely vizuálisan is rányomja a bélyegét az előadásokra), áttételesen az elmúlt évek reménytelenségének lenyomatát érezhetjük meg, és milyen jó: éppen most kevésbé tud ez minket már lehúzni. A közhangulat megváltozása miatt feltehetően ezek a kilátástalanságot sugárzó beállítások kevésbé lesznek gyakoriak a következő évadban, mert nem lesz aktualitása. Ebben bízom, hogy tartósan reménykedhetünk.
PS. Fotók: Music&Lens /Vörösmarty Színház
