Alapvetően nem hiszek abban, hogy érdemes regényeket színpadra állítani, a leírások, hosszú eszmefuttatások sokaságát muszáj kihagyni, és nagyon sokszor szüksége van/lenne a befogadónak a beiktatott szünetre is – idő kell ahhoz, hogy az író felvetéseit mérlegre tegyük.
A MOMKULT mai közönsége viszont olyan tomboló tapsorkánnal jutalmazta az előadás művészeit, hogy muszáj nyomot hagynom az estének úgy is, hogy történetesen nem én voltam az ideális célközönség.
Lehet, hogy ennek a 2025-ben készült produkciónak (színlap) ez volt az utolsó alkalma, de azért leírom: menetidő 70 perc, szünet nincs.
Egészen véletlenül vettem észre, hogy lesz ez az előadás, egy-két nappal január 26. előtt, és érdekelni kezdett – nyilván már a kezdésemből is világos volt, hogy nem azért, mert színpadon vágytam volna látni Márai Sándor „Az igazi” című regényét, bár feltételezem, hogy sokak számára ez (is) erős indok volt a programválasztásnál.
A szereposztás volt a csalétek: míg Haumann Máté (Péter) volt az egyetlen, akihez nem kötődnek erős élményeim, mert nem gyakran járok a Magyar Színházba, de Pető Katát (Judit) igazán sok előadásban láttam (ez a vele kapcsolatos 38. bejegyzés – hiszen nemcsak színész, de jelmeztervező is, most mindkettő), Cserna Antalt (Lázár) éppen akkoriban készültem Goldbergerként megnézni (melegen ajánlom!), Balázsovits Editről (Ilonka) meg azonnal eszembe jutott az osztályon felüli „A rendes lányok csendben sírnak” – tehát volt mit remélnem Az igazi-tól. Ráadásul ezt az utóbbi előadást is Paczolay Béla rendezte, aki nekem már számos előadásával beigazolta, hogy nézőbarát színházat játszik.
Ez a januári alkalom váratlanul elmaradt, az előadást áttették erre a három hónappal későbbi szintén hétfőre – a teltháznyi közönség pedig nem váltotta vissza a jegyét, hanem szépen kivárta ezt a távolinak tűnő napot. (Nagyon gyorsan elszaladt az idő – most egy villanásnak tűnik, pedig közben 68 előadást megnéztem.)
Lehet, hogy jobb is volt ez az áprilisi időpont: még világosban érkezhettünk a helyszínre, és még a kék óra idejét is elkaphattuk miközben elhagytuk az épületet.
(Itt már lenne egy előadásfotó, hogy megszakítsa a sok szöveget, ha lennének előadásfotók bárhol. :) )
A kőszegi előadás ötlete Lantos Anikó producertől származik, aki feltehetően a vendégjátékokat is szervezte – a nagy érdeklődésre való tekintettel az elmaradt időpont óta sikerült egy másik áprilisi alkalmat is egyeztetnie. Ez jelentős fegyvertény, hiszen nem kicsi a MOMKULT terme, sokszáz ember kell ahhoz, hogy megtöltsék - népszerű a szerző, a regény és a színészek is.
A négy kiírt névből sejthető volt, hogy kamaradrámát fogunk nézni, amelyet a nagy térre való tekintettel ki is hangosítottak, így mindenhol egyformán hallottuk a mikroportot viselő színészeket, nem érzékeltük azt sem, ha a színpadon belül helyet változtattak – a hang forrása nem változott. Ez néha különös hatást eredményezett, a látottak nem egy hétköznapi beszélgetésre emlékeztettek, hanem inkább tűnt úgy, mintha egy négyszólamú oratórikus művet hallanánk, csak éppen prózában. A szövegváltozat készítői se maradjanak említés nélkül: Bereczki Ágota és Zöldi Gergely. Zenei vezető: Furák Péter. Akár operának is alkalmas lehetne ez az anyag, de el bírtam volna képzelni folyamatos aláfestő zenével, ahogy Tarnóczi Jakab Rekviem-je is működik.
Mivel nem tipikus kőszínházi előadás ez, korlátozottak a lehetőségei, és a MOMKULT is "csak" művelődési ház, realisztikus díszletre nem számíthattunk – Khell Csörsz csak néhány bútorral jelzi a cukrászdai helyszínt. A képzeletünknek kell kipótolni a hiányokat, és a csillárt is a játszók fölé emelni – úgyis ez történik a múltidéző játék során is. Ebben a térben a négy színész egymás mellett létezhet, felváltva monologizálhat – már az életük döntő részén túl megismerheti a többiek nézőpontját is.
Sokan gondolhatják, hogyha múltjuk egy-egy fontosabb szereplőjének elmondhatnák utólag, hogy a közösen megélt idejükben mit gondoltak, az segíthetne a traumafeldolgozásban, könnyebb lenne előrelépni, és letenni a terheket – ebben a történetben valami ilyen történik. Péter egy cukrászdában találkozik legjobb barátjával és mindkét volt feleségével is, hogy végigelemezzék az elmúlt talán 30 évet, belássák, hogy kit milyen szándékok vezettek annak idején.
Nem, nem részletezem ezt, és ki se ragadok semmilyen idézetet az előadásból, bár volt néhány elhangzó mondat, amelynél szívesen megtorpantam volna, ha jegyzetelek menet közben. – Különösen szép volt az a rész, amelyben Cserna Antal egy új korszak eljövetelét festette le – ez most aktuálisnak is tűnhet, mindenesetre jobban, mint tavaly, amikor az előadás készült.
Az est leginkább azt nyomatékosította számomra, hogy sokféle színházra van igény, és nagyon jó, ha a kőszínházi kereteken kívül, saját ötletből is meg tudnak születni előadások, amelyek ráadásul lehetővé teszik azt is, hogy olyan színészek játsszanak együtt, akik egyébként lehet, hogy pályájuk során sosem sodródnának össze.
Ps. Nem rajongok kifejezetten Máraiért, de ettől még olvastam a legtöbb regényét és már idekészítettem magamnak Az igazi-t, sőt bele is lapoztam. Lehet, hogy el fogom olvasni újra? Nem kizárt. Ha most sok néző hasonlóképpen tett, akkor már csak ezért is érdemes volt színpadra állítani. Mégis csak egy idézet (1992-es Helikon kiadás, 126.p.) Itt nyílt ki.
Ps.2. A felhasznált fotó a MOMKULT Facebook oldaláról származik.
