Eredetileg csak a mini évad első három napján terveztem jelen lenni, de annyi miskolci ismerős és ismeretlen győzködött, hogy a Gettó-t semmiképp ne hagyjam ki, mert az a legjobb előadás, hogy végül kivettem még két nap szabadságot és visszamentem.
Ennek a döntésnek további következményei is lettek: beültem a délutáni Bányavirág-ra is, sőt, ha már így alakult, öt nappal később elutaztam Székesfehérvárra is, hogy duplázzak: kivételes lehetőséget láttam abban, hogy egymáshoz ennyire közeli időpontban egy darabot két különböző koncepcióban és szereposztással is megnézzek. (Külön ajánlót írtam a székesfehérváriról is, ide kattintva elérhető.)
Béres Attila rendezése szünet nélkül másfél óra a miskolci Játékszínben – pár percnek érződik csupán, annyira jól szórakozunk közben.
Székely Csaba ezzel a darabbal tört be a köztudatba még 2012 táján, de nem maradt csupán a Bányavidék-trilógia szerzője, azóta megírta többek között a szintén sikeres Öröm és boldogság-ot, Az igazság gyertyái-t és persze a 10-et, amelyikre nyolc éve kihívás bejutni. A Pinceszínház sem vette le az első magyarországi Bányavirág-ot (Csizmadia Tibor rendezésének május 7-én lesz a 300. előadása!), sőt a trilógia második része sem kopott ki a Szkéné repertoárjából (Bányavakság) – a harmadik részről úgy látom, hogy nemcsak én gondoltam, hogy felejtős – azt pihentetik.
A trilógia minden darabja egyetlen helyszínen játszódik, a Bányavirág egy falusi konyhában, így egy minden részletében valódi falusi konyha passzolhat hozzá: a Pinceszínház és a Nemzeti előadása alapján ez volt az előzetes elképzelésem. A nagy részletességgel megtervezett díszlet ugyan több feladatot ad a díszítőknek és a kellékesnek, ugyanakkor a sokféle tárgy egyben kapaszkodó a színészeknek: egészen más, ha szó van a láncfűrészről, mint amikor a színész elővesz egyet – a hűtőből! – és már be is vetné. (A három nappal korábban látott Leenane szépe szintén egy konyhában zajlott, erősen emlékeztet is rá, de most nem anya-lány konfliktust nézünk, hanem apa-fiút, ráadásul a központi szereplő, aki miatt mindenki oda van láncolva ehhez a faluhoz, meg sem jelenik – a főszereplő Iván (Rózsa Krisztián) fenyegetőzése nem is érheti el indulatai forrását, a másik szobában fekvő beteget.
Ez a miskolci előadás nemcsak Béres Attila rendezői professzionalitását bizonyítja, aki nagyon tudja, hogyan kell hatni a nézőre, és úgy építette fel a darab nagy berúgási jelenetét, hogy valóban közel voltam ahhoz, hogy leessek a székről a röhögéstől – ahogy sokan mások is. Nagyon élénken reagált a történetre a nézőtér, ez a Bányavirág már most rendelkezhet újranézőkkel, feltétlenül ott a helye a jövő évre átkerülő előadások között.
Nemcsak nekünk nézőknek kedvez ez a rendezés, de mind az öt színészt is jó helyzetbe hozta, emlékezetes alakítás még az időnként meg-megjelenő Kokics Péteré (Illés) és Varga Andreáé is (Irma) – az elmúlt hét folyamán, amikor a mini évad összes előadásáról és még további három pesti előadásról is párhuzamosan írtam az ajánlóimat, többször is azon kaptam magam, hogy éppen az ő jeleneteikre gondoltam vissza.
Béres Attila tényleg mindent kihoz, ami ebből a darabból kihozható, felléptet még egy hegedűst is (Orosz Sándor hegedűművész játssza), és meg is szólal az a zene, amelyre a szövegben csak utalás történik. Ne maradjon ki a dramaturg Varga Emese sem, aki minden bizonnyal kellett ahhoz, hogy a darab egyes pontjai kiemelődjenek, és Márkos Albert zenei vezető sem - nekik is jár a kredit ezért a nagyon színvonalas előadásért.
Sok múlik Erőss Hanna látványtervezőn, aki egy „élhető” lepusztult konyhát hoz össze, amelyben a tárgyak jó része nekünk is ismerős. Azt persze nem tudom, hogy egy erdélyi néző erre rábólintana-e vagy sem, de hát az előadást elsősorban miskolciak és a város környékén élők fogják nézni úgyis. (A székely nadrág feltehetően tényleg igazi – ugyanolyat mutatnak a fehérváriak is.)
A rendező a karaktereket elviszi „a szinte már karikatúra” állapotig, eltúlzott gesztusai vannak a Mikita Dorka Júlia által játszott Ilonkának is, aki nemcsak lelkileg meztelenedik le félig az orvos előtt, akire mindenáron hatni akar. Egy bizonyos határt mégsem lép át, sem ő, sem a többiek, így a végeredmény egy nagyon élő, nagyon erősen ható tragikomédia.
Az előadás két tartópillére mégis Rózsa Krisztián (Iván) és Harsányi Attila (Mihály, az orvos), akik másfél óra alatt a szemünk előtt isznak meg több liter pálinkát, és mesteri, ahogy bemutatják miként kerülnek fokozatosan a darab által sokszor emlegetett „seggrészeg állapotba. Aki többször is látta a darabot, az még inkább értékelni fogja ezt a természetesnek tűnő folyamatot: nemcsak a konyhaszekrény igazi, hanem ezek az alkoholhoz menekülő emberek is valódiak – szenvedésüket látva egyszerre sírnánk és nevetnénk. A rendező hatására végül mégis inkább csak nevetünk.
A következő miskolci Bányavirág május 19-én lesz, de augusztus közepén a szombathelyi Savaria történelmi karneválon négy egymást követő napon is játsszák, délutáni kezdéssel is. Aki teheti, tervezze be előre.
Ezek után fokozottan vártam azt a sokak által beharangozott Gettó-t, amely két és fél óra múlva el is kezdődött, benne Harsányi Attilával, aki abban is főszerepet kapott.
Folytatás következik - külön ajánló mind a Gettó-ról...
Fotó: Gálos Mihály Samu
