Tarnóczi Jakab már letett annyit az asztalra, hogy elemző szakkritikák sokaságát várhatja visszajelzésként minden rendezése kapcsán, ráadásul az elmúlt években bemutatott Magányos emberek, Relax és az Extázis kedvelői már akkor is a színház jegyvásárló felületére kattinthatnak, ha még az előadásban felvetődő kérdéseket pontosan összegző színlapi ajánlót sem olvasták el előtte, amelyet feltehetően a rendező és/vagy a dramaturg Varga Zsófia készített. (A nyomtatott változatnál ez a fenti linken található már részletesebb!)
Néhány – leginkább praktikus – információt én is leírok, csupán azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki miként ül be erre a pontosan 3 óra 30 perces, kétszünetes estére. (Laza előadás benyomását kelti, de minden meg van benne tervezve, éppúgy, mint ahogy a korábbi Tarnóczi előadások is tartották a megígért menetrendet, bár itt visszaszámlálás nincs és a szünetek tényleg szünetek. Most a nézőknek nincs lehetősége a színpadra felmászkálni és nézelődni, erre ne számítsatok.)
A legfontosabb: aki úgy érzi, hogy bármi miatt nem fűlik a foga a 22.30-as befejezéshez, az engedje el, vagy várja meg azt, amíg esetleg lesz egy délutáni időpont.
Ezt az előadást biztosan nem érdemes menet közben otthagyni. Ez kb. olyan, mintha valaki a kosarát telepakolná a boltban, de aztán megunná a sorállást és távozna.
Ezt nemcsak azért emelem ki, mert néhányan a főpróbáról elszállingóztak: nekem is közel fél órába telt, amíg az előadásra rá tudtam hangolódni.
Ez a folyamat mehetne gyorsabban is, ha valaki eleve tisztában van az előadás formanyelvével – jó esetben nincsenek ezzel kapcsolatos ellenérzései, de amennyiben igen, rendesen rákészülne.
Tarnóczi Jakab megoldásai kedveznek a nézőtér hátsó részén ülőknek, így nyugodtan lehet venni az utolsó sorokba is jegyet. (Május 14-re még van néhány ilyen, de válogatni jelenleg csak a júniusi időpontok székei között lehet – nem biztos, hogy néhány óra múlva is még igaz lesz ez az állítás, így gyorsan kell döntenie annak, aki még idén meg akarja nézni.)
Az első felvonásban szembesülünk azzal, hogy egy üvegfal választ el minket a színpadtól, nyitható ajtókkal, redőnyökkel. (Díszlettervező: Devich Botond) Utóbbiakra vetítik ki az éppen a színpadon - egy alternatív szórakozóhelyen - futó jelenetek legfontosabb szereplőit (Pattantyús Dóra jelmezeiben), gyakran látunk arcokat óriási méretben, és a színészek időnként kijönnek a bejárat elé, miközben szinte a teljes előadás közben megszakítás nélkül szól a zene.
Ez az előadás bevallottan 2026-os közérzetünkről szól, vannak benne egészen friss utalások is, amelyek április 12. előtt nem így hangzottak volna el, és nem lényegtelen tényező, hogy a néző maga miként gondolkodik az elmúlt 16 év történéseiről (ezt egy nagyszerű, prosperáló időszaknak tekintette, vagy netán néhány szereplőhöz hasonlóan kilátástalan helyzetben érezte magát), de közel ennyire fontos, hogy mennyire érzi komfortosan magát Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenei világában, éééés mennyire kedveli ezt a kamerázós-kivetítős technikát, amelyet profi módon használnak. (Videó: Török Marcell, fény: Pető Gergő)
Aki nem látott még (számára) túl sok ilyen jellegű előadást, és szereti, ha a rendező ennyire drasztikusan tereli a figyelmét (mert ezzel a kivetítéssel szinte lehetetlen még az első sorban is mást nézni, hiába van az orrunk előtt az élő színész is, aki viszont egyértelműen a kamerának játszik) – na, az ennek az előadásnak az elsődleges célközönsége.
Egy közönségvizsgálatom (450 fős mintára terjedt ki csak diákok körében, négy napig dolgoztam a hosszú kérdőív feldolgozásán) egy életre bizonyította nekem, hogy nincs életkorhoz kötődő ízlés, nagyon sok a (színházról) konzervatívan gondolkodó gimnazista is, így nem vagyok benne biztos, hogy 30 alatt mindenkinek bejön ez a fajta színházcsinálás, az idősebbeknek pedig egyáltalán nem.
Felkészülve az előadásra el lehet fogadni (némi berzenkedéssel) ezt a rendezői színházat, mivel leginkább azt fejezi ki: az az igazi, amikor az élő emberek kijönnek végre a színpad előterébe és ott játszanak nekünk. Az ilyen előadás épp azt erősíti meg bennünk, hogy mennyire kell nekünk a hagyományos színház.
Amikor előrejönnek a színészek, akkor megkönnyebbülünk, és amikor a harmadik felvonásban VÉGRE NINCS FAL és NINCS ÉLŐZÉS sem, hanem csak a színészek vannak és persze a zene, amelyik végig velünk van – na az csodás.
Pontosan emiatt mondom, hogy nagy marhaság ezt nem kivárni, pláne azoknak, akik épp az előadás technikai megoldásaira ráunva mennének el a szünetben.
Lehet, hogy valakinek ez már szpoiler, bár egyáltalán nem mondtam el semmit a színészekről és a történetről, mégis ez legalább olyan lényeges, mint az, ami a színlapon szerepel: több generációra (háromra) kiterjedő családtörténet, amelyben a harmónia csak akkor teremtődik meg, amikor a központi szereplő már eltűnik…
Csak a családi viszonyoknál maradva, mindenki felidézheti a saját történeteit, mennyire tud együttélni az anyjával-gyerekével – spontán megtörténik egy ilyen összehasonlítás.
Feltehetően a nézők többsége a nagyon erős társulat miatt megy a Katonába – éppen miattuk érdemes legyőzni a technikai megoldásokkal szembeni fenntartásunkat (ha van).
Különösen azoknak kihagyhatatlan az előadás, akik Szirtes Ágit szeretik jó hosszan nézni – erre most lehetőség van, de Kanyó Kata szintén ki tud bontakozni - aki még nem ismeri, annak feltehetően ez az egy alkalom elég lesz, hogy a nevét véglegesen megjegyezze. (A címet kettőjük beszélgetéséből emeltem ki, nem biztos, hogy egészen pontosan.)
Pelsőczy Réka, Pálmai Anna és Borbély Alexandra is testhezálló szerepekhez jutnak, kedvelőiknek is ott a helye az előadáson.
Simon Zoltán csak nemrég szerződött a társulathoz, jelentős szerepet kapott, így a miskolciak /a miskolci társulat elkötelezett hívei ugyancsak kapnak egy indokot az előadás megtekintésére.
Ha a kamerázós-kivetítős megoldás számomra nehezítő körülmény is volt, az előadás zenei világa igazán tetszett. Keresztes Tamás és Lengyel Benjámin zenél és zenészeket is játszik – minden elismerésem érte! -, és persze az előadásnak nem véletlenül Rekviem a címe, a halotti mise megszokott szövege is felidéződik. Nyomokban tartalmaz utalásokat Mozart művére, sőt a harmadik felvonásban még a mozarti derű is megjelenik. Ennek ellenére ez mégis egy másik világ, a technika mindenesetre fejlődött, mióta Mozart Requiem-je töredékben maradt. Ha valaki eddig nem ismerte, és most az előadás kapcsán rászán 48 percet és meghallgatja, az az előadás plusz hozadéka – az adott néző számára biztosan.
PS.1. Nem tudom megállni, hogy most is ne csatoljak ide mellékesen egy friss felvételt Gaudi barcelonai templomából, amelyben a mi Baráth Emőkénk is fellépett… De Mozart Requiem rengeteg van a YouTube-on, sőt minden évben sok élő koncerten is megismerhető a mű, amely a rendezőt inspirálta. (Várnám, hogy a rendező a korábbi évekre tervezett Ring-et is megvalósítsa, hátha hamarosan optimálisak lesznek hozzá a körülmények.)
PS.2. Fotók: Horváth Judit
