Még csak egy hete mutatták be Arthur Miller tragédiáját Tatabányán, és már sikerült megnézni Ujj Mészáros Károly rendezését – végre nem vagyok több hónapos csúszásban, és időben tudom ajánlani. Mivel ez nem kifejezetten szórakoztató célzatú előadás (az Egérfogó és a Francia rúdugrás az), szoktak maradni még a bérletes előadásokra is jegyek, így akár a legutolsó percben is mellette lehet dönteni és a Déliből még a 17.25-ös vonattal is útnak lehet eredni – mondom a pestieknek.
Akit érdekel, az hosszan ne is habozzon, mivel a darab műfajánál fogva nem várható, hogy bérleten kívül is menjen, a színház nem sokkal régebbi és remekül sikerült Liliom előadása is már csak emlékeinkben él.
Az előadás menetideje 150 perc – épp ahogy a színlapon is szerepel.
Ujj Mészáros Károly munkáján érezni, hogy a rendező elsősorban filmeket készít, esztétikus és egyben kifejező is a látvány. Holjencsik Anna Vita díszletére ránézve azonnal megtudunk mindent, ami lényeges és ez az alaphelyzet bomlik ki előttünk két felvonásban.
Látunk egy festőien lepusztult szobát, amely szinte változatlan marad később is, ahogy a történet halad: ígéretei ellenére az éppen kirepülő félben lévő Catherine nem nevelőszülei lakásának berendezésére költi keresetet, így a várva várt szőnyeg sem jelenik meg benne. A lepusztultság végletesnek tűnik, a szétmálló falakat nehéz lenne kozmetikázni. Ott van benne egy üzenet: a fiatalság ezt a mélyen pesszimista generációt nem válthatja meg, jó esetben magáról tud gondoskodni.
Mégis ez a kis szoba az otthon, az egyetlen menedék – a színpad többi része egy ring, ahol muszáj küzdeni. Néha neonfények villannak fel figyelmeztetésként – úgy élhetetlen ez a közeg, ahogy van.
Miller darabja nagyon jó szereplehetőséget ad hat színésznek, évek távlatából is lehet rá emlékezni, így nem véletlen, hogy 1960 óta ez a tatabányai a 36. színrevitele magyar nyelvterületen. Nekem ez mindössze a hatodik verzió volt, köztük három olyannal, amelyik számomra különösen emlékezetes. Ha egymás mellé teszem Tordy Géza (1991), Mihályi Győző (1998) és Csuja Imre (2011) dokkmunkását, akik közül az utóbbit többször is megnéztem, és az ő Eddy Carbone-ja fogott meg a legjobban (Für Anikóval, Törőcsik Franciskával, Polgár Csabával együtt) – durván nagy a különbség köztük és a Király Attila által megformált alak között.
Aki látta eleget a tatabányai színészt, akár csak nemrég Pesten, séfet játszva (Szuvidált szenvedélyek), annak lehet spontán elképzelése arról, hogy milyen Eddyt várhatunk a papírforma szerint. Rábólintanánk, hogy igen, benne is megvan az a magas energiaszint, amely ennek a szereplőnek rendszerint a sajátja.
A rendező viszont nem egy tipikus előadást akart létrehozni, az előadásból kiolvasható koncepció alapján Király Attila teljesen kimerült, a kilátástalanságba beleszürkült embert játszik, aki rendkívül lassan és halkan, a hetedik sorban már nehezen hallhatóan beszél, viszont a régi energiáit gyakori felcsattanásaiban érezzük. Olyan, mint egy motor, amelyik nem jár rendesen, csak zörög és néha ki-kirobban.
Ezt támogatja, hogy a színpad folyamatosan alul van világítva, és Kárpáti Enikő jelmeztervezőnek köszönhetően a rajta lévő rongyos ruha szinte beleolvad a háttérbe.
Felesége, a Bakonyi Csilla által játszott Beatrice, Eddy szerető felesége, aki a férfiban még a régi Eddyt látja, azért igyekszik magáért is kiállni, ennyire már nem kopott. Kettejük soha meg nem született gyermekét, Catherinét Erdős Lili játssza, aki különösen jó választás a szerepre (pont ahogy nemrég még Julikára). Gyönyörű lány, aki tele van szeretettel, kiragyog ebből a környezetből – ha nem Rodolfo, akkor valaki más vinné el, mi is érezzük.
Nagyon találó mindez, az egyetlen bökkenő a koncepcióval, ami azért valóban zavaró: nagyon gyorsan átjön ez a kilátástalanság, és nem kellemes ilyen hosszan nézni egy alulvilágított teret, a főszereplő halk hangjának megértésére pedig nagyon kell koncentrálni. Jelentősen könnyebb volt mindezt befogadni a korábbi olaszos temperamentumot mutató figurákat nézve, és egy ennyire elgyötört szerencsétlen Eddyre nehéz is haragudni – kevesen latolgatnák vele kapcsolatban a vérbosszút, hiszen már az előadás elején is nagyon gyengének látjuk.
A férfi életébe tényleg csak nevelt lánya visz némi színt, az ő jelenlétének tud örülni, de már nem sokáig: maga is rájött, hogy már felnőtt, perspektívát azt nem jelenthet számára – el kell engedni, és erre nem érzi magát képesnek.
Király Attila Eddyjének lassan sem nagyon sikerülne a beletörődés, de a hirtelen változás végképp kikészíti. Jönnek a bevándorló rokonok, megjelenik a friss és üde Rodolfo, aki nincs kiégve - Nyomárkay Zsigmond simulékony, alkalmazkodó fiatalembernek játssza, akin nem múlt volna semmi – akár élhettek volna békében együtt.
Ehelyett minden borul a darab dramaturgiájának megfelelően.
A rendező a többi szereplő beállításán sokat nem változtat, csak kismértékben nyúlt bele a szövegbe. Az, hogy a bevándorlók helyett migránsoznak, ez halvány utalás az elmúlt 16 évre, és önmagában is kifejezi, hogy ez a kilátástalanság a miénk, nem az ötvenes évek Amerikájáé, amelyben a lakosság erős többsége prosperált.
A narrátor szövegéből mintha húztak volna, így Honti György csak néha jelenik meg – ez azt is jelzi, hogy külső személy ezt a személyes tragédiát nem oldhatja meg.
A rendező Eddy alakja mellett még markánsan Marco figurájához nyúl hozzá – őt is letompítja. Ereje csak a „székes” jelenetben válik nyilvánvalóvá, amely egyben figyelmeztetés Eddy számára, hogy ne feszítse túl a húrt. Kardos Róbert megrendítően játssza ezt a még kilátástalanabb helyzetű bevándorlót, aki otthon hagyott beteg és éhező gyerekei miatt tűr el minden beszólást, hogy minél több pénzt küldhessen haza. Csendben hallgat a kopott konyhában, maga elé néz – még nagyobb nyomort kell egymagában eljátszania. Végig nem oldódik fel, nem érezzük, hogy sorsa a történet néhány hónapja alatt könnyebbedne – Eddy megbüntetésével nem jut előre.
Elgyötört embereket látunk, akik nem tudnak előbbre lépni, így helyette egymás torkának esnek.
Az előadásból sugárzó reménytelenség és fásultság ismerős, a rendező sokak hangulatát és pesszimizmusát adta vissza ebben az előadásban – de szerencsére most már nagyon úgy néz ki, hogy ez tartósan megváltozhat, már látjuk az alagút végét.
Emiatt a közérzetváltozás miatt talán könnyebb megnézni ezt a „lassú színházat”, amely remélhetőleg egy már elmúlt időszak emléke marad.
Fotó: Sipos Zoltán
Ps. A Tatabányára való eljutásról:
A vonatos visszajutás sem lehetetlen, bár most azt nem írnám le, hogy nem is probléma, tekintve, hogy a majdnem ideális vonat (21.41) szinte nem késett, így nem is értük el, viszont az egy órával későbbi több, mint egy óra késést szedett össze műszaki okokból.
A szerencse forgandó, ennyi pech belefért, a tatabányai társulat annyira jó, hogy így is megérte menni. (Érdemes kellemes partnert választani a színházlátogatáshoz, vagy egy jó könyvet az útra – ez a plusz tanulság.)
