Nyolc hónapja megvettem erre a délelőtti előadásra a jegyet, remélve, hogy semmi nem jön közbe, és bár azóta kaptam erre a napra legalább négy csábító ajánlatot, kitartottam a Fidelio mellett.
Utólag sajnálom, hogy egy héten belül lement a teljes sorozat, ez volt az utolsó és nem nézhettem még egyszer - a másik szereposztás néhány énekese kiemelten érdekelt volna, jobban, mint az egyébként kiválóan teljesítő külföldi vendégek (Sinead Campbell Wallace és Jamez McCorkle), akiket sose hallottam korábban. (Egy nézés sosem elég - az más kérdés, hogy kinek van ideje és pénze négy alkalomra, ahogy azt anno Fodor Géza csinálta. - Két éve a Don Giovannit végig tudtam nézni nyolcszor, lehet, hogy hasonló lehetőségem/döntésem nem lesz több, viszont mivel most májusban megint lesz DG, így ezt felemlegetem, remélem, hasznosul legalább a rövid ajánlóm.)
Csak egy Fidelio fért bele, de inkább úgy fogalmazok: örülök, hogy mégsem maradt ki egészen - csodásan szólt az Opera zenekara, Halász Péter karmester vezényelt.
Két hete, még a premier és a választások előtti napokban nagyon rá voltam erre a darabra pörögve, több ajánló posztot is kitettem. Találónak éreztem az időzítést, bár nyilván egyeztetési (vagy más praktikus) okból került épp áprilisra, nem gyanítanék semmilyen politikai szándékot mögötte. (Már csak azért sem, mert a műsor olyan régen készült, amikor még senki nem adott volna esélyt annak, hogy kormányváltás várható.)
Hálásak lehetünk Ókovács Szilveszternek azért is, mert ugyan nem egy magyar rendezőnek adott lehetőséget, és egy máshol (Londonban) már sikeres produkciót vett meg, de az előadás kisugárzása kifejezetten bizakodó, nem "ellen-rendezés": Tobias Kratzer szerencsére nem vonta kétségbe a zsarnokság megdöntésének lehetőségét, nem kell kételkednünk abban, hogy a miniszter a legjobb szándékkal jön, ahogy ez már több rendezésben is megtörtént. A happy end megvan, még akkor is, ha nem mindenki egyformán örül neki.
Erre garancia már az is, hogy a minisztert a minden szerepében rokonszenves Haja Zsoltra bízták mindkét szereposztásban. Neki hihetünk, és az se rossz látvány, ahogy nemcsak a főnöke utasításai és a saját lelkiismerete között vergődő melegszívű börtöngondnok, Rocco (Palerdi András) kap feloldozást, de még a főgonosz is megússza, a kivégzés elmaradt, jöhet a megbékélés: a diadalmas fináléban egy zakóban beállhat a tömegbe. Cser Krisztiánnak Pizarro már régi szerepe, most is jól állt neki. (Most sem tudhatjuk meg, hogy miért akart bosszút állni, van-e valamiféle saját igazsága, ami indokolhatja szenvedélyes gyűlöletét - lehet, hogy Beethovent és librettistáját a részletek kevésbé érdekelték. Gonosz és kész.
Ahogy azt előre lehetett is tudni (a fotókból és az Opera tájékoztató videóiból), az előadás két részének egészen más a stílusa.
Az első rész a francia forradalom idejére helyezi a cselekményt, és ez ugyan következetlenségekhez is vezet (ld. Rocco részéről elég rossz mentség a király neve napját emlegetni egy köztársaságpárti fanatikusnak), sőt apró pontokon a kivitelezésbe itt-ott bele lehetne kötni, miért van ez így vagy úgy, egy igazi gyilkos ennyit nem késlekedne - így nem csoda, hogy nem is sikerül.
Amit kicsit mégis hánytorgatnék: ez egy jobboldali nézőknek kedvező produkció.
A rendező a színpad baloldalának legszélére rendezett fontos jeleneteket, amelyek a bal oldalon, az emeleten ülők számára láthatatlanok voltak. Miután többször ide-oda tolták az egész szobát, egyáltalán semmi akadálya nem lett volna, ha két méterrel beljebb helyezik el az amúgy üres színpadon, ettől még a középső fényfolyosó is érvényesült volna.
Az, hogy még a szobán belül is legszélre került egy-egy szereplő, pláne ügyetlenség, mert ezek a jelenetek lényegesek, az egész mindössze két-három ember kapcsolatáról szól, és az adott pillanatban ezt lenne célszerű kiemelni. (Ez a színpadi elrendezés persze felfogható motivációnak is, hogy mindenki igyekezzen a földszintre venni a jegyet, ahonnan nyilván minden jól látható.)
A második rész centruma - ahogy a fenti fotón is látszik - a színpad közepére esik, egy szikla-imitáció lenne a börtön mélye, ez a kis sziget akárhonnan jól érvényesül. (Érdekes a stílustörés az előadásban, remélhetőleg majd több kritikus is a mélyére néz az okoknak.)
Ugyanakkor érdekes megoldás volt számomra, ahogy Jacquinón (Pál Botond) kívül további - nagyon hasonlóra maszkírozott - fiatalemberek is üldözték Marcellinát (Sáfár Orsolyát), ez a mozzanat lehet, hogy a rendező leleménye, vagy ha nem, akkor az általam eddig látott Fidelio előadásokból kihagyták. A lány a szokásosnál fontosabbá válik ebben a rendezésben, de most sem egészen világos, hogy miként fogja a csalódását megemészteni - Beethovent olyan nagyon nem foglalkoztatta, hogy minden szál el legyen varrva, nem volt gyakorlott operaszerző.
Az első felvonás csúcspontja számomra a napfényre kiengedett foglyok éneke volt, akikkel két legendás szólistát is hallhattunk: Gulyás Dénest és Kováts Kolost. Biztos nem bennem ébredt egyedül nosztalgia, ha rájuk nézek, apám két óriási kedvencét látom, akiket bakeliten is rendszeresen hallgattunk.
Két hete a kórusrészleteket posztolgattam - ebben a rendezésben nagyon lényeges szereplő a nép, a második felvonásban nézőként ők is jelen vannak - a főszereplők majd közéjük tudnak vegyülni...
Szép délelőtt volt, a kiíráshoz képest (3 óra) - húsz perccel rövidebb, és a második részben annyira nem volt üresjárat, hogy egy pillanat alatt vége is lett. Remélem, hogy az M5 felvette és leadja belátható időn belül, ha egyszer a jövő évi műsorba nem került bele. Alkalmas arra, hogy egy új korszak kezdeteként gondoljunk vissza majd rá.
Fotó: Berecz Valter/Opera - az Operaház Fb-oldaláról származnak a képek
PS: 2026.06.17.
Visszagondolva a rendezésre, ennek a kifogásolt megoldásai jóval kevésbé zavartak nézés közben, mint tavaly a Macbeth. Megfelelő szereposztással az is hogy megjavult idén...
