Néhány napja mutatták be a Rózsavölgyi Szalonban David Eldridge párkapcsolati trilógiájának az utolsó részét is. Korábban itt láthattuk a Kezdet-et, majd a Bármit mondhatsz-ot is, és most megérkezett A vége is Dicső Dániel rendezésében, Hárs Anna dramaturg közreműködésével.
A megtekintést azoknak ajánlanám, akik szerették az előző két előadást, illetve általában kedvelik a párkapcsolati témájú szószínházat és/vagy a két főszereplőt. Egyetlen kilencven perces beszélgetést nézünk Schneider Zoltán (Alfie) és Hegyi Barbara (Julie) között az Enyvvári Péter által tervezett amerikai konyhás nappaliban, ahol a színészek Cselényi Nóra ruháit hordják.
A Szalonban a nézőtér elrendezése most emlékeztet a Bármit mondhatsz-ra: a színpad középtájon, a nézők két oldalról veszik körül ezt a bizonyos konyhát. A lakás kialakítása felszínesen eltér, de még az is lehet, hogy a konyhaszigetet újrahasznosították az előző előadásból - a színészek ugyan nem azonosak, de a közeg azért így is emlékeztet a trilógia második részére. (Az az előadás még műsoron van, május 7-én nézhető meg, A végé-re pedig május 8-án vannak még jegyek - a két lakásbelső így akár egymás után is összehasonlítható.)
Jelenleg egy volt DJ és egy írónő beszélget előttünk, akik több évtizedet leéltek együtt, kisebb nagyobb problémákkal megküzdve, és most itt a következő, minden eddiginél nagyobb veszély: a férfi rákos, és muszáj eldönteni, hogy néhány hónap hosszabbítás kedvéért vállal-e további kezeléseket, vagy belenyugszik a még korábbi halálba.
Nehéz a kérdés, a teljes darab ennek a megbeszélése, miközben a pár közösen átélt múltját is felfrissítik, a feldolgozatlan sérelmek is újra terítékre kerülnek.
Hogyan zárjuk le az életünket? – ez itt a kérdés, továbbá az: mi a jobb társunknak, ha kihagyjuk a haldoklásunkból, vagy ha az utolsó pillanatig együtt lehetünk.
Kemény a téma, és nem feltétlenül minősíteném szórakoztatónak az előadást, ugyanakkor könnyen lehet, hogy lesznek, akiket támogat saját élethelyzetük megoldásában is. Bőven akadhatnak olyanok, akiket hasonló bajok gyötörnek.
Ami a szereplőket illeti: nekem eladták, hogy hosszú ideje összetartoznak, még akkor is, ha tudtommal most lépnek fel együtt először. Hegyi Barbara nagyon sokféleképpen törekszik arra, hogy Julie szempontjait érvényre juttassa, és mi hajlamosak is vagyunk neki drukkolni, már csak azért is, mert Schneider Zoltán karaktere most is olyan nagyon rokonszenves. (Mikor nem az? – persze, én is tudom, hogy ebben sok új információ nem volt.) El lehet hinni neki ezt a karaktert is, olyannyira, hogy amikor a mankója a lábam elé esett, már majdnem a kezébe adtam, amikor azt játszotta, hogy nem tud lehajolni érte – kellett néhány másodperc, hogy észbe kaptam, hogy persze ez színház, és a mankónak akkor és ott a földön a helye.
Ez az előadás az, amikor a végén tényleg nagyon megkönnyebbülünk, amikor jön a taps, amelyben az is benne van, hogy amit láttunk, az mégis csak játék volt.
Ps. A fotókat Kovács Milán készítette
