Jó, hogy Székely Kriszta meghívta vendégszerepelni ezt a vidéki színészek problémáit enciklopédikus teljességgel bemutató nagyon friss és játékos előadást, amelyben a Katona viszonyítási pontként szerepel – ugyanazt jelenti, mint a három nővérnek Moszkva: a beteljesületlen álmot, a legtöbbre értékelt színházat, ahová valaki eljuthat.
Az előadást ennél jobb időpontban nem is láthattam volna, közvetlenül a székesfehérvári Sirály és a tatabányai Liliom után, amelyekben központi kérdés a fiatal művészek helyzete. A Takarásban, Mikó Csaba és Závada Péter közös darabja, a helyi adottságokhoz igazítva szól ugyanerről, és fel is erősítette az előző két élményt - emiatt lett végül ebből a három vidéki előadásból a blogomon trilógia. Rám együtt hatottak, sőt még hatnak most is a megtekintés után 7-10 nappal.
A felvetett téma a Pesten dolgozó szerencsésebb színészeket is érinti, így nem csoda, hogy élénk reakciók kísérték a látottakat – nagyon sok színházi ember volt jelen nézőként a Katonában, így a „Van itt egy igazgató, aki szerződtetne?” kérdés reálisnak hatott.
Akit érdekel a színházi működés, és megteheti, menjen Szombathelyre és üljön be az előadásra, legközelebb április 7-én és 11-én lesz erre lehetőség. (jegyek)
Az előadást 18 éven felüli nézőinknek ajánlja a színház. „Egyes jelenetei meztelenséget, szexuális tartalmat, trágár nyelvezetet, valamint erős fény- és hanghatásokat tartalmaznak.” – ezt én is kiemelem a rend kedvéért, de megjegyzem: nem ok nélkül, jól felépített eseménysorba ágyazva történik minden.
Csodás hétfő esténk volt a Katonában: a szombathelyi társulat ifjú színészei azon a színpadon próbálhatták a Három nővér-t Nagy Péter István rendezésében, ahol vagy negyven évvel korábban Ascher Tamás legendás előadása szakmai és közönségsikert aratott. Mindez egy rájuk írt komédia keretei között történt - ezt a próbafolyamatot és kísérő eseményeit rejti a „Takarásban” cím, amely előre ígéri, hogy a színészek kulisszák mögötti életébe is bepillanthatunk.
Így is lesz, de érdemes-e kíváncsiskodnunk?
Lehet, hogy kesernyés íze lesz ennek a tudásnak, és tudatlanságért fognak epedni vissza azok, akik korábban nem gondoltak bele a vidéki színészek helyzetébe, és sajnálni fogják az elveszett illúziókat.
Harmincöt éve még talán nekem is voltak illúzióim, és revelációként élhettem volna meg, hogy a Takarásban bemutatott színészeket hozzánk hasonló esendő hétköznapi embereknek látjuk, kevéssé csodálatra méltónak.
Most ugyan már semmi meglepővel nem szembesültem, de annál nagyobb élmény volt nézni ezeknek a szerethető fiatal színészeknek az együttes játékát, akik nagyjából úgy viselkednek ebben a történetben, ahogy Csehov hősei szoktak. Nyolc fiatal színész – Domokos Zsolt, Nagy-Bakonyi Boglárka, Herman Flóra, Hajdu Péter István, Tarjányi Liza, Mari Dorottya, Kuttner Bálint, Gyulai-Zékány István - beszélhetett áttételesen akár a saját gondjairól is a Takarásban szövegén keresztül. Mindannyian teljes szívvel lélekkel, nagyon szerethetően vettek részt az előadásban, egyben bizonyítva, hogy nagyon együtt van a szombathelyi társulat legfiatalabb generációja, érdemes őket figyelni. (Aki azt hitte, hogy itt részletesen leírom, hogy ki kinek a kije és mit akar – az tévedett, nézzétek meg az előadást!)
Az előadás 150 perc – mondták be előtte sokszor a figyelmeztetést (nyilván azért, hogy közben ne mászkáljunk ki a mosdóba). Az idő relatív - ez a két és fél kicsit se tűnt soknak, és nem hiányzott a szünet. Jó a darab és jó lett belőle az előadás is, adná magát, hogy körbejárja az ország vidéki színpadait és persze a határontúli színházakat, mindenhol a helyi viszonyokra igazítva.
A Katonában már két hónappal korábban elfogytak a jegyek, nagyon sok színházi törzsnéző ismerősömet láthattam viszont az első sorokban, akik jó érzékkel maguktól is tudták, hogy ez nem kihagyható. A díszlet kialakítása miatt kevésbé voltak szerencsések, akik bal elöl ültek: a konyhabútor az események egy részét kitakarta, a színpadi székekről viszont egy, az előadástól független megfigyelést is tehettem: legalább a tizedik sorig nagyon jól látni az arcokat is, ha csak egy néző is mobilozna – látszana! (Ne gondolja senki, hogy a figyelme, vagy éppen az unatkozása nem hat vissza a színészekre.)
Három helyszínen bonyolódik a cselekmény bő hat héten belül, de a terek nincsenek lehatárolva (díszlettervező: Jeli Sára Luca), a szereplők könnyedén közlekednek a helyszínek között – nem döccen meg a cselekvés átdíszítés miatt. Az idő múlására is csak apró elhintett információkból következtethetünk: az olvasópróba előtti naptól a premiert követő napokig követjük végig a színészek életét. A próbatermet egy tükörfal, a konyhát egy realisztikus konyhasziget jelképezi, ahol valóban folyik a víz, fő a spagetti, a pszichológus szobája pedig egy kanapé: erre ül egy-egy szereplő, felvételről kapja a kérdéseket (Csonka Szilvia hangján), mi pedig kivetítve láthatjuk arca minden rezdülését. Ezek a terápiás ülések segítenek a szereplők megismerésében – ahogy Csehov szereplőinek önelemző megjegyzései.
Az elkülönítés hiánya azért is jó, mert hangsúlyosan megmutatja, hogy a színészek magánélete és a szerepekkel való foglalkozás összemosódik, már csak azért is, mert mindenki saját magából építi fel azokat a karaktereket, akiknek a megformálását feladatul kapta.
Már az első jelenetből kiérezzük, hogy óriási szerepe van egy színész életében annak, hogy mit osztanak rá – civilek számára ez túlzásnak is tűnhet: Olga vagy Mása – nem mindegy?
Ha viszont arra gondolunk, hogy valaki egy idegen városba költözik, a családjától és a barátaitól messzire, nem kap meg filmes/szinkron és sorozatszerepeket, akár el is várhatja a hozott áldozatokért, hogy megkapja azokat a feladatokat, amelyekre alkalmasnak tartja magát, és minőségi műhelymunkák sorozatában fejlődhessen. Ezt a vágyat is kihangosítja az előadás – nem kevés öniróniával.
Mindenki nem járhat jól egy társulatban - nem lehet mindenki Mása – fájdalmas kimondani, de így van. Bármennyi áldozat árán sem garantált a biztos siker – annyi minden félremehet egy előadás létrehozásakor, kegyelmi pillanat, ha minden rendben alakul, és bírni kell azt is, amikor nem.
Nem kevés iróniával, helyenként paródiába hajlóan láthatjuk, hogy milyen is ez a néha idealizált műhelymunka, és milyen személyes mellékhatásai vannak a vidéki összezárt színészlétnek.
A látottak felvetik a kérdést: érdemes-e ennyit beáldozni a színházért, ha közben a személyes életünk teljesen tönkremegy? (A szövegben direkt módon is felteszik nekünk.)
Csehov hősei közül sokan az élet értelméről filozofálgatnak, hajtogatják a tevékeny élet szükségességét – sok ponton érezzük, hogy egyes gondolatok és érzések a Takarásban színészei által mondottakban is megjelennek, de a Három nővér történetet nem teszik át minden részletében pontosan Szombathelyre. Az alakok szomorúságát, tehetetlenségét és sóvárgását viszont örökölték egyes szereplők, egészen jól a magukévá is tudják tenni.
Keveset látunk a konkrét próbákból, annál többet a társulaton belüli viszonyok összekavarodásából, amely részben a próbákhoz kötődő felfokozott idegállapotból is következik. A magánéleti szál, a színésznők, színészek és a rendező bonyolult viszonyai sok ponton valószerűnek tűnnek, sok összezárt és egymásra utalt ember között nyilván szövődnek szerelmek, de a látottak élvezeti értékéből nem von le, hogy mennyire fedik a valóságot - így is működhetne ez a nyolc ember, ahogy ezt a szerzőpáros leírta.
A korábban Szombathelyen látott két előadáson (Vadászjelenetek, Tisztítótűz) is észrevehető volt, hogy szeretnek a darabokban helyi utalásokat elhelyezni – emiatt persze ezek egészen másként szólnak, mint idegenben.
Ami biztos: az előadás legfőbb tartóoszlopa, a rendezőt játszó Domokos Zsolt, aki minimálisan felülreprezentált a mellékelt fotókon, ugyanúgy színész, ahogy a többiek – ez a tény is nyomatékosítja: egy nagyon hihető fikciót látunk.
Nem hagyható említés nélkül, hogy ez egy zenés előadás (zeneszerző: Bocsárdi Magor), az egyik nagy poén, amikor meghalljuk, hogy a pályázati pénzek miatt muszáj zenésre rendezni Csehovot. Óriási a nevetés, képtelenségnek tűnik a kombináció – nekem viszont eszembe jut, hogy mindössze három napja láttam egy jól működő zenés Csehovot Fehérváron (Sirály), amelynél sokat adott hozzá a zene, és persze nem felejtettem el a kecskeméti Három nővér-t sem, amelyet slágerekkel dúsított fel Szente Vajk. Nekem az is tetszett, ha jó a koncepció, még az elsőre képtelennek látszó dolgok is működhetnek.
A Takarásban egy ilyen, bevállalós koncepciójú előadás, számomra az évad legjobbjai közé tartozik, és azt kívánom a szereplőknek, hogy jó sokat játszhassák – a darab szerzőinek pedig azt, hogy jó sok felkérést kapjanak az ország minden részéből.
Még egy információ: a szombathelyiek következő vendégjátéka Budaörsön lesz, május 3-án, az új produkciójukat (Vaknyugat) lehet megnézni – most még vannak rá jegyek.
SZEMÉLYES LEZÁRÁS – már nem az előadásról.
Az előadás kapcsán felidéztem a Covid előtti időszakot, amikor én még tanítottam, és sorra rendeltem meg a K2 Színház tantermi előadásait. Együtt dolgozott Domokos Zsolt, Fábián Péter és Benkó Bence is, igazi aranykornak tűnik, ha visszagondolok. Utána minden szétesett, eltelt némi idő, és azóta minden a helyére – egy újabb helyére került. Mindenki talált a saját puzzle darabkájának egy új vállalható helyet. Jött az Apertúra, Fábián Péter szegedi (és más kőszínházi) munkái, amelyekre még nem sikerült eljutnom, de számontartom a hiányt, és Domokos Zsolt itt tündököl az újraformálódott szombathelyi társulatban, most is boldogan néztem. (Én is találtam egy jó hangulatú munkahelyet, és nem kellett abbahagynom a blogírást is – ezt az eredményt sem becsülöm le. Külön boldogság, ha néha még vidékre is eljutok. 😊)
Fotó: Mészáros Zsolt – a jelmeztervező, Szabados Luca munkái jól érvényesülnek a képeken (Az ősbemutatót Szombathelyen 2025 október 17-én tartották, a képek a honlapról származnak.)
