Szerencsések azok, akik ezen a játékos Zsótér-rendezésen keresztül ismerkednek össze Csehovval - ettől az egy előadástól akár bele is szerethetnek a Színházba.
Röviden:
Nézőt és színészt egyaránt boldogító előadás a székesfehérvári Sirály. Az alkotói csapat eltalálta a megfelelő arányokat, egyszerre sírunk és nevetünk, és van utóhatása is: nem üres két óra húsz perc, még napokig van min elgondolkodnunk. A színészek együtt és külön is jól érvényesülnek, mindenki fontossá válik számunkra, ahogy egy ideális Csehovban mindig. Meglepetésként még kicsit zenés is.
Maradjon műsoron minél tovább a Kozák András Stúdióban és juthasson el más városokba is - csak ezt kívánom az alkotóknak és a szereplőknek, köszönettel az élményért.
Ennél részletesebben:
A legtöbb Sirály sorsa eldől az első néhány jelenet alatt, mire a darabba ágyazott performance hirtelen félbe marad. Jó esetben beránt minket az előadás világa, a sokféle karakter, akik mind más-más okokból szenvednek, elérhetetlen dolgokra/emberekre vágyakoznak; néhányan tevékenyek, mások vegetálnak - senki sem elégedett a helyzetével, és olyan sincs sok, aki ezt a látszatot akarná kelteni. Tíz különféle sors: két író, két színésznő, hat civil (utóbbiak közül kettőt azért érdekel a színház is). Ha valaki a történet ismeretében néz végig Trepljov darabjának közönségén, könnyen ráérezhet már ezen a ponton, hogy a rendező milyen mélységben gondolta át a szereplők helyzetét és viszonyait - a java pedig csak most jön.
Fehérváron már ez a kezdés nagyszerűen alakul, a színészek között érzékelhető összhang most is reményt ad nekünk, ha már a történet keretein belül csupa magányos embert látunk.
Ungár Júlia új fordítást készített, amely a mai beszélt nyelvhez közeli, Ambrus Mária díszlete pedig most is hathatósan támogatja a színészeket. (Mindig hatost dob, úgy tűnik, hogy az ő kockáján nincs is más szám - évtizedek óta elbűvölnek a munkái.)
Ahogy a fenti fotón is látható, néhány széket és egy hatalmas kábeldobot (!) leszámítva szinte üres a színpad, viszont kiemelt hangsúlyt kapnak a függönyök, rajtuk giccsesen szép természeti képekkel, amelyek összekapcsolhatóak a szövegben gyakran emlegetett tóparti környezettel, megjelenítik az idillikus orosz tájat, ahogy azt elképzelnénk.
A táj nem igazi, nem is akarnak úgy tenni, mintha az lenne, a függönyt függönyként kezelik.
Ez a megoldás is jelzi, hogy több szereplő számára a hétköznapi életnél sokkal fontosabb annak tükrözése, azaz a művészet (a színház és az irodalom) - a valóságnál pedig a látszat és a vágyképek. Trigorin, a híres író számára a környezet pusztán ihletforrás, és ebbe a többi embert is beleérti, mindenki potenciális téma egy kis elbeszéléshez. Ugyanezekben az emberekben Arkagyina viszont közönséget lát még akkor is, ha éppen nyaral és nincs színpadon. A többiek szintén mást mondanak, mint amit gondolnak és ez a kettősség a színészek játékában rendre meg is jelenik. Színház az egész világ. A függönyökről ez is eszünkbe juthat, az eltakarás és a felfedés gesztusa - az se mindegy, hogy éppen ki húz el egyet a sok közül, érdemes figyelni.
Hatásos ez a díszlet, ráadásul könnyen szállítható – ezen nem múlhatnának esetleges vendégjátékok -, és nem is olyan rossz ránézni erre a háttérre, hiába tudjuk, hogy nem igazi. A kábeldob viszont nagyon is valóságos, zseniális és praktikus megoldás - a Kozák András stúdió méreteit nézve maga a tökély. Önmagában is elég ahhoz, hogy a szövegben említett kerti színpadot jelezze, ráadásul a Ladányi Júlia (Nyina) által előadott akrobatikus magánszámról eszünkbe jut a fehérvári nézők számára (a Horváth Csaba rendezésekből) jól ismert "fizikai színházi" irányzat, amelyet Trepljov előadása ezúttal képvisel a befutott művészek hagyományos „szószínházával” szemben.
Nagyon sokat számít a díszlet, de még ezzel együtt is a színészekre kerül a fő hangsúly, akiket Benedek Mari ruhái is jellemeznek.
Nyina áttetsző fehér csipkeruhája különleges (ld. fenti fotó) és maga a provokáció: önmagában is kifejezi, hogy a lány a csábító, a még "félkész démon" - ő a sirály (amely szép, de ragadozó). A ruhától a szürke bakancs elüt - biztonsági okokból is kell az akrobatikához, de azt is jelzi, hogy egy még ártatlan diáklány első szerelmi kalandjának vagyunk tanúi. Megérezzük a naivitást és a felszínességet - a híres írót akarja meghódítani, de az elszántságot is - Arkagyinához hasonlóan nem fut meg a nehézségek elől, előbb-utóbb a nyomába léphet, nem kizárt, hogy húsz év múlva már ő is híres színésznőnek tekintheti magát és első szerelme helyett majd az utolsótól búcsúzhat.
Nem csodálkozunk azon, hogy Nyina ébredő nőiessége a 62 éves rendes polgárember benyomását keltő nyugalmazott hivatalnokot és birtokost, Szorint is elvarázsolja. Kricsár Kamill mintha megszokásból panaszkodna a vidéki élet egyhangúsága miatt, egészen nyilvánvaló, hogy unokaöccse jelenlétében mégsem szenved annyira.
Andrássy Máté (Trigorin) visszafogottan elegáns öltözetéből nem érezzük ki a művészt, nem tűnik kicsit sem bohém sármőrnek, inkább szorgalmas hivatalnokra emlékeztet, de ha összehasonlítjuk a mindig melegítőfelsőben mutatkozó (és ezzel igénytelenségét is bizonyító) Trepljovval, akkor nincs kétségünk, hogy a Lelkes Botond által játszott pályakezdő író nem lehet igazi versenytársa, és akkor sem lesz az, amikor már ő is konszolidálódik. Az első benyomás számít igazán - a sugárzó önbizalomhiány. (Ennek okairól nem számol be a szerző, de Arkagyina életmódját ismerve sok kétségünk nem lehet ennek eredetéről.)
Ebben a produkcióban még Arkagyina sem váltogatja a toaletteket, de ebben megnyilvánul a szereplő racionális gondolkodása is: a vidéki birtokra nem kell a felhajtás, nyaralás közben célszerű kicsit visszavenni a reprezentálásból.
Nagyon apró dolog, de mégis különösen fontosnak éreztem: az Arkagyinát játszó Ballér Bianka a szokvánnyal ellentétben igazi érdeklődést mutatott Nyina mutatványa iránt: ő az egyetlen, aki felállt a helyéről és követte a guruló hordót, amely hely hiányában előbb-utóbb mindenképp megakadt volna. (Ez sem lehet véletlen - nem tudjuk, hogy mennyi maradt el az előadásból, de nehezen tudjuk sokkal hosszabbnak elképzelni.)
Arkagyina érdeklődésében benne van a várakozás is, hogy minél hamarabb beleköthessen fia darabjába, a Nyinához intézett gratulációjából viszont a szokásosnál is egyértelműbb, hogy csak formalitás. A színészek játéka azt támasztja alá, hogy Trepljov minden egyes állítása igaz, amit az anyjáról mond, aki valóban elsősorban színésznő, csak aztán minden más: nő, élettárs, anya. Emiatt nem csoda, hogy különösen nehezen tolerálja a birtok intézőjének a régi színészek iránti érdeklődését, aki kegyetlen racionalitásával igazi ellenpontja a művészeknek - nem ad lovat városi kiruccanáshoz aratás idején.Keller János karakteres alakítását a szokottnál fenyegetőbbnek éreztem - vele senki nem mer ujjat húzni, felesége és lánya számára is idegen.
Míg Trigorin számára a nők is csak alapanyagként vannak jelen, a Dorn doktort játszó Kádas József szeme villanásán is látható, hogy szívesen gondol vissza régi kalandjaira, és szereti hallani, hogy még most is vonzónak találják - esze ágában sincs egyetlen asszony mellett megállapodni. Orvos, ahogy Csehov is az volt, így kulcsszereplő - ezen az előadáson a rendező hangját és gesztusait is beleláttam játékába. Kívülről nézi ezt a kört, amelyet két évre el is hagy (a darab harmadik és negyedik felvonása közti időben).
A szerelméért küzdő Polina, csak egy a sok nő közül, aki meg akarja magának szerezni, de nem bízik a sikerben, és talán boldogtalanságában vált zugivóvá. Kiss Diána Magdolna bizonytalan mozgása és néha üvegessé váló tekintete sejteti, hogy lánya, Mása ebben is őt követi. Érdekes jelenség halványzöld ruhájában (nekem egy kis tündér is eszembe jutott törékeny szépségéről), akkor is magára vonzza a tekintetünket, ha épp nem is beszél, "csak" jelen van. Nagyon úgy tűnik, hogy számára csak szerelme az egyetlen valóság, csak őt figyeli - nem biztos, hogy felfogta, hogy idő közben nagymama vált belőle. (A színésznőre nézve azért ez nekünk se jutna eszünkbe.)
Mása - Molnár G. Nóra - persze mindig feketében jár, de ebbe az utolsó felvonásra vegyül némi barna is, amely jelzi, hogy próbál beleolvadni a mindennapokba, próbálkozik azzal, hogy a szerelem illúziójáról lemondjon. Sajnáljuk, hogy nem érdeklődik iránta Trepljov, de nemcsak ebből a darabból tudjuk, hogy mindenki az elérhetetlenre hajt, és csak azt nem tudja értékelni, ami biztosan megvan.
Azt is sajnáljuk, hogy neki Medvegyenko, a korban hozzá illő tanító nem elég érdekes. Ionescu Raul komolyan vehető fiatalembernek játssza a szereplőt, aki a szerzői utasításnak megfelelően túlságosan földhözragadt, de még így sem nevetséges - ebben a közegben a leginkább kívülálló és a legszegényebb is. Pont róla külön nem írnak darabot, de így sem veszítjük szem elől. ( Nem jár sokkal jobban nála a többi Csehov darabban szereplő tanár sem - az írónak túl jó tapasztalatai nem lehettek diák korában.)
(Ha a színészről lesz előadáskép, akkor ide fogom utólag elhelyezni, eddig nem találtam.)
Ennél az előadásnál a szokásosnál nagyobb szerepet kap a zene. Több betét is van, amelyek némelyike váratlanul is ér, öt nap távlatából már nem tudnám elmondani, hogy ezek miről szóltak, de megfelelően tagolták az előadást, és ezeket a közbevetéseket még kellemesnek is éreztem. Az előadás zeneszerzője a Trepljovot játszó Lelkes Botond, aki zongorán kísérte kollégái énekét. Zenés Csehov.
Jellemzően annak a híve vagyok, hogy a nagyon jól megírt darabokhoz nem kell hozzányúlni, de ez a Sirály azt bizonyította, hogyha nagyon jó és következetesen végigvitt a koncepció, akkor fel lehet erősíteni egy remekművet is – ez az előadás elszállt.
Három nap múlva a szombathelyiek vendégjátékában (Takarásban), amelyiknek váza egy Három nővér próbafolyamata, poénként említődik a „zenés Csehov” előadás létrehozásának a lehetősége – nagyon sok mondatát ennek a Sirály-nak a színészei is elmondhatnák privátban. Ekkor már tudtam, hogy az egymás után megtekintett három vidéki előadásból muszáj sorozatot írni, mert egymást erősítő élményeknek így a legcélszerűbb nyomot hagyni. (A középső előadás a Liliom, amelyet Tatabányán láttam.) Mindben nagyon jól érvényesülnek a jó helyzetbe hozott fiatal művészek, és az egész előadás is kiválóan működik - ez a közös nevező. Jobb állapotban távozunk róluk, mint ahogy beültünk, bár mindegyik előadás megmutatja, hogy nem nagyon tudunk úgy élni, ahogy jó lenne nekünk. (Azt nem ígérem, hogy utána mindenki képes lesz a saját működésén javítani, de a fiatalok friss energiájától talán kicsit mégis elkezdünk bizakodni.)
Praktikus infók:
Az előadás kétrészes, 19.07-kor kezdődik, 21.27-re ér véget, utána még három vonat megy Pestre egy órán belül, és az előadás bőven megéri a 2 km gyaloglást. Nekem 22 perc volt, így az elsőt épp láttam elmenni, de ilyen felszabadult boldog állapotban még sose késtem le vonatot – és jött is a másik nemsokára.
A Sirály legközelebb április 30-án nézhető Székesfehérváron. Akinek nincs jegye, figyelje a műsort, mert kevés néző fér be a Kozák András stúdióba, vegyétek meg a jegyet azonnal, amint lehet!
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Talán már elmondható, hogy az egész márciusom Csehov jegyében telt el: a Radnóti Erdőszellem-ét – a Ványa bácsi ősváltozatát - hosszan és röviden is kifejtettem, majd ezt folytattam a budaörsiek Ivánka bácsi-ja kapcsán is, és ezek után jöhetett ez a fehérvári Sirály, amelyre pontosan két hónapja készültem, mégis csak öt órával a kezdés előtt derült ki, hogy ezen a pénteken végre meg is tudom nézni - várakozáson felüli szép élménnyé vált, még hosszan fogok rá visszagondolni. Még szívesen írogatnám ezt a bejegyzést, de most inkább már abbahagyom. Nézzétek meg minél többen - ez a lényegi üzenetem.
Saját fotóm Melihovóból, Csehov birtokáról. A ház előtt valóban ott egy kacsaúsztató, mellette színpad, külön épületben konyha, sőt orvosi rendelő is... (2013.07.24.) Ezt azért elég rendesen felnagyította a Sirályban a szerző.
Fotó: Kiss László - a színház Facebook oldaláról
