Vannak előadások, amelyekre évekkel a bemutató után csodálkozom rá, és döbbenek meg azon, hogyan sikerült ilyen hosszan elkerülni – ütközések ide vagy oda, muszáj lett volna ezeket (is) azonnal megnézni. A régebbi hasonló eseteket nem sorolom, de ezt a múlt hétfőit mindenképp kiemelem most, hátha van más is, aki elhalogatta, de a célközönsége lehetne. Három díjat kapott, így különösebben nem szorul rá a méltatásra.
Melegen ajánlom tehát négy és fél évvel (!) pécsi bemutatója után A mi utcánk -at, a Köles Ferenc előadásában Tar Sándor novelláiból szerkesztett monodrámát, amely Szabó Attila rendezésében már 2022 óta fel-feltűnik a Szkéné műsorában. Legközelebb csak április 28-án lesz, így aki betervezné, annak van ideje addig a szövegeket is újra/elolvasni. (Az előadás követhető akkor is, ha valaki most találkozik Tar Sándor művével először.)
Tar Sándor novelláiból a debreceni származású előadó formált szövegkönyvet, aki menet közben, a színjátékot megszakítva meséli el nekünk, hogyan került személyes kapcsolatba az íróval. (Interjú a darab létrejöttének körülményeiről elolvasható itt.) Ez a személyes vallomás viszont az előadásnak csak a második jelenete, az első benyomásunk egy nagyon szokatlan belépő: Köles Ferenc a színpad hátsó ajtajától meglehetősen sok kitérővel érkezik meg hozzánk, autógumikon lépdelve.
Ez a jelenet börleszkre is emlékeztet, kénytelenek vagyunk nevetni azon, ahogy az általa játszott figura előre jut, bár ebben a kezdésben az utca összes lakójának létbizonytalansága is érvényesül. Ugyan nem érthető a színész motyogása, de erre nincs is szükség – a mozgásban és gesztusaiban minden benne van.
Torbán Eszter Tünde üres fekete teret tervezett, kevés kellékkel, amely ehhez a szöveghez éppen elég: az ócska autógumikon lépkedő színészt látva elképzelhetünk egy mindig saras utcát, ahol nehéz megtalálni a biztos pontokat.
Köles Ferenc az előadás elején Istvánfi Fruzsina jelmezeit veti le, majd öltözik át és játssza el nekünk a könyvben szereplő sok-sok szomszédot, akikben csak annyi a közös, hogy nem látszik kiút a helyzetükből. Néha megtöbbszöröződik, és magával beszélget, eközben mi pedig nemcsak a Tar Sándor világában élők nyomorával szembesülünk ismét, de eszünkbe juthat a vidéken dolgozó színészek láthatatlansága is: egy ilyen egészen rendkívüli előadás kell ahhoz, hogy valaki tartósan Pesten is jelen lehessen.
A színész monodrámát játszik, de még sincs egyedül.
Hatalmas kontrasztot alkot a látvánnyal a színpad hátsó falánál figyelő nagybőgős, aki elegánsan van öltözve és aláfestő zenét játszik a történésekhez. Szabó Kornél Dénes nemcsak a játszó színész igazi előadótársa, de nekünk, nézőknek is az egyetlen kapaszkodónk: jó nézni azt, ahogy ő maga immár sokadszor, határozottan élvezi ezt az előadást.
Sok szörnyűségről értesülünk az eltelt hetven perc alatt, minden okunk megvan arra, hogy elkeseredjünk Tar Sándor beszámolóit hallgatva, akinek a hősei fényévekre vannak bármely színház nézőterétől, de a színész minden rezdüléséhez igazodó nagybőgős látványa mégis jólesik: a két szereplő között igazi harmóniát érzékelünk. Rájuk együtt gondolva megyünk haza.
Ps. A Szkéné teljes márciusi és áprilisi műsora is már hozzáférhető, nem is egy nagyszerű előadást tudok melegen ajánlani, például ott van az Elem, A nagy kapituláció, a Boldogan éltek, Leláncolt Prométheusz, Reggel és este, A fajok eredete, Kartonpapa, Kamasz(h)arc, Toldi, Bányavakság – ezeket én mind nagyon szerettem.
Ps. A fotókat a Szkéné, a Pécsi Nemzeti Színház és a MOST Feszt oldaláról használtam fel
