Talán túl jól sikerült Alföldi Róbert 2010-es előadása a Nemzeti Színház festőtárában, ezért nem vágtak bele azóta (csak egyszer, Tatabányán) Martin Sperr kortárs népszínművének megrendezésébe. 2026 január 16. óta viszont Szombathelyen látható, ismét Alföldi Róbert rendezésében, de ezúttal Bíró Bence átdolgozásában, a helyi viszonyokhoz igazodás szándékával.
Az előadás két óra, szünet nélkül – nem a kellemes szórakozás kategória, viszont nemigen vannak benne üresjáratok, végig fenntartja az érdeklődésünket. Lehet rajta helyenként nevetni is, de kevesebbet, mint a Tisztítótűz-ön, amelyet mi közvetlenül ez előtt láttunk.
Ez a színház szembesít és elgondolkodtat, még hetekkel a megnézés után is eszünkbe fog jutni.
Szombathelyen akár változtatások nélkül meg lehetett volna rendezni a Vadászjelenetek-et, a darab eredeti formájában is aktuális, az alkotók a szöveg átírásával még inkább nyomatékosították, hogy a történet rólunk szól és játszódhatna akár Szombathelyen is.
Bíró Bence dramaturg Perczel Enikő fordítását vette alapul, a szereplőket és egymáshoz fűződő viszonyaikat meghagyta, de az utalásokat a helyi viszonyokhoz és a 2020-as évekhez igazította. A kisváros lakosai nem a második világháborúra gondolnak vissza, mint az 1962-ben írt mű szereplői, hanem az ukrajnai háborúra és a Covidra, a menekült kárpátaljai magyar (Paula – Nagy Bakonyi Boglárka), Ádám (Balogh János) pedig a szomszédos Ausztriába jár át dolgozni…
Ha szombathelyi néző lennék, akkor lehet, hogy jobban meg tudnám ítélni, hogy a várost mennyire érinti a menekült-kérdés, adódnak-e itt tényleges feszültségek abból, hogy túl sok a beköltöző. Mennyien lehetnek az egyik napról másikra élők Szombathely környékén?
A színházból távozva mindenkinek legalább önmaga számára meg kell válaszolnia, hogy miként viszonyul a darabban felvetett kérdésekhez, mennyire tudja elfogadni a másként élőket és gondolkodókat maga körül – mozog-e olyan közegben, ahol hasonló indulatok kitörnek egyes témák, vagy akár egyes emberek kapcsán.
Lehet persze olyan szerencsés néző is, aki soha nem élte át, ahogy valakit egy közösség kiközösít és megbélyegez (például) vélt vagy valós homoszexualitása miatt – az örüljön, ha neki az előadásban megjelenő problémák és feszültségek egészen távoliak, és sikerül csak színpadi fikciót látni a történetben. (Mivel láttam a való életben hasonló nyíltsággal felszínre törő indulatokat, így tapasztalatból mondhatom, hogy létezik kis közösségben folyamatosan izzó homofóbia, és nagyon keserves ezt közelről szemlélni még akkor is, ha valaki nem célpont. A Nemzeti előadásával 2012-ben még ilyen tapasztalat nélkül találkoztam, talán ennek is köszönhetően sokkal távolibbnak érzékeltem a valóságunktól - ez a szombathelyi előadás viszont felszínre hozta ezeket az emlékeimet.)
Bíró Bence egy egészen új jelenetet is ír a darab elé, amely által azonnal bekerültünk a történetbe mi nézők is. A színház templommá változott (ezt néha úgyis elmondják, hogy a művészet temploma), a színészek a nézőtérre ültek és így egy közösséggé váltunk a misén. Hallgattuk a Papot, Kelemen Zoltánt, felálltunk, amikor kérte, és megfontoltuk az intelmeit és tanácsait (arról is, hogy hova célszerű szavazni), és csak ezek után ismertük meg a szereplőket és nyomasztó gondjaikat - először Barbara (Németh Judit) és Csonti, a sírásó (Orosz Róbert) beszélgetéséből informálódtunk, ahogy az író eltervezte. Megtudjuk, hogy a környéken sokakat zavar, hogy Barbara fia időnként eltűnik, és gyanúsan viselkedik...
Összesen tizennégy emberrel ismerkedünk össze, akik eltérő problémákkal küzdenek - némelyikükkel jobban, másokkal kevésbé tudunk együttérezni. Ez múlik persze a színészek játékán, de a mi érzékenységünkön is, de a rendező is mindent megtett azért, hogy éppen a Tonkát és Ricsit játszó két fiatal színész sorsa miatt aggódjunk – Mari Dorottya és Gyulai-Zékány István igazán szerethetővé vált. A többség nézőpontja viszont erősen taszítóvá – ahogy az a történethez illik. Közülük is kiemelkedett Hajdu Péter István, aki zsigerileg ellenszenvessé tette saját beszólogatós karakterét (az előadás egyik legerősebb alakítása az övé).
Tihanyi Ildi funkcionálisan jól használható, de kevés otthonosságot árasztó térbe helyezte a szereplőket, panelházas közegbe, amely az eredeti mű falujától és a Nemzeti szalmazsákjaitól messze van, viszont többek számára lehet realitás.
Februárban még öt bérletes előadás várható, majd elválik hosszú távon, hogy mennyire érzi magának a város ezt az előadást, és lesz-e olyan nézői réteg, amelyik többször is visszaül majd rá. Ez feltétlenül kellene ahhoz, hogy bérleten kívül is műsoron maradhasson.
