Munkából egyenesen színházba rohanás és szinte utolsó perces beesés esete forgott fenn ezen a pénteken, bár néhány perc sorbanállás is jutott a harmadik emeleti kamaraterem előtt az Eötvös 10-ben, amelyik a Radnóti Színház alkalmi játszóhelyévé lépett elő.
Praktikus tudnivalók: a Hűtlenek már NEM érkezési sorrendes, a nézőtér emelkedik, mindenhonnan jól látni, és a kezdés előtt csak egy-két perccel van a beengedés. Most már biztosan nem érdemes nagyon sokkal korábban megérkezni és beállni a szűk folyosóra.
Az előadás 110 perc, nincs szünet. A február 12-13-i időpontokra mutatóban van még néhány jegy, aki mellette dönt, annak gyorsan kell lépnie, mert mindig megtelik és nincs pótszékezési lehetőség.
Bagossy Júlia rendezői működését igyekszem követni a Médeia óta, figyelemre méltó előadásai vannak (ld. A halál kilovagolt Perzsiából, Petra von Kant), így elgondolkodtatott, hogy erről az októberi bemutatójáról csak szélsőséges véleményeket hallottam – van, aki nagyon unta, és van, aki lelkesen szerette.
Az előadást megnézve érteni vélem ennek az okát is.
A megtekintést legelsősorban azoknak javaslom (a társulat törzsnézőin és a szereplők rajongóin túl), akiket a " színház a színházban" típusú előadások érdekelnek, akik élvezettel nézik, ahogy egy színész be-kilép egy szerepbe, többször vált (elvileg) civilből, amikor menet közben is sok a leállás.
Ez az előadás ilyen, ahogy el is hangzik, tekinthető kísérletnek is - a színészeknek instrukciókat adó Bergmannal, a darab szerzőjét játszó Schneider Zoltánnal kezdődik minden.
Schneider Zoltán bejön és csak úgy leül a kanapéra, mi pedig egy ideig csak őt nézhetjük.
Ül egy színész egy kanapén és csak gondolkodik. Amennyiben ez a színész Schneider Zoltán, akkor ez érdekessé válik, jól elvoltam már azzal is, hogy csak úgy néztem és még sokkal tovább is elnéztem volna...
Mivel ez az előadás – remélhetőleg – az egyetlen volt, amikor hangosítási probléma állt elő, és le kellett állítani, majd fél óra múlva újrakezdeni, kérdés marad, hogy általában mennyi ideig ül némán elgondolkodva a színpadon, amíg végül bejön a társulata, akikkel aztán Bergman életének egy megtörtént epizódját eljátszathatja.
Ez a kezdés szerencsés, felkelti az érdeklődésünket, és aztán tényleg jöhet a színjáték, amelyhez illett Kálmán Eszter minimalista színpadképe és Balla Hanga jelmezei. (A technikai szünet sem rontotta el az estét, bár a színészeknek nyilván nehezítés volt kétszer rákészülni.)
Bergman történetében egy banális háromszög helyzetet látunk kibontakozni, amelyben a férj (Porogi Ádám) legjobb barátja (Krisztik Csaba) és a feleség (Mészáros Blanka) között alakul ki viszony, és ebből következik minden további bonyodalom.
Nagyon sok elidegenítő mozzanat épül be az előadásba, amelyek nyomatékosítják, hogy ez csak játék - Katona Péter Dániel sem változik át egészen kislánnyá, bár jól állnak neki a rózsaszínű hajcsatok, sőt alkalmanként még dobol is...
Mi nézők mégis hajlamosak vagyunk az elidegenítő gesztusokat elfelejteni, igazinak fogadjuk el a beszélgetéseket, komolyan elgondolkodunk a Hűtlenek problémáin.
Mindenki saját tapasztalatait felhasználva szabadon véleményt alkothat, hogy ez a történet miért alakult így, szükségszerű volt-e a házasságtörés, vagy sem, mennyi köze volt hozzá annak, hogy mi emberek – többnyire – nehezen tűrjük az egyformaságot és unjuk magunkat annyira, hogy szeretnénk másként látszani más partner oldalán, így a tökéletes társ és a megállapodás sem tesz mindenkit boldoggá hosszútávon.
Az előadás után ezt hosszan meg lehet vitatni, akár egy sör mellett - erre is jó alkalmat ad.
Szerettem a színészeket, a törékeny Mészáros Blankát, akinek érdemes figyelni apró rezdüléseit is, ahogy áthangolódik Krisztik Csaba hullámhosszára, akitől talán több impulzus éri, mint a nagyon harmonikus lelkivilágúnak tűnő karmestertől, Porogi Ádámtól. Mind szerepet játszanak megrendelésre - ezt duplán is tudatosítják bennünk.
Várom Bagossy Júlia következő rendezését, Bergman könyvét pedig már kikölcsönöztem, és Liv Ullmann filmjét szintén tervbe vettem, amelyet Bergman forgatókönyve alapján készített.
(Aki a film ismeretében nézi az előadást, az akár kommentelhetne is, hogy mennyire vált be a fordított sorrend.)
Fotó: Éder Vera
