Tizenöt évvel (és kilenc nappal) korábban nyitották meg ünnepélyesen Szombathely jelenlegi kőszínházát, amelyben ezekben a napokban kezdte meg a második igazgató, Szabó Tibor második igazgatói ciklusát – én pedig most másodszor jártam itt, viszont egymás után két előadást is megnézhettem: a Tisztítótűz c. Benkó Bence darabot és a Vadászjelenetek-et Bíró Bence átiratában. Ezekről írtam le néhány benyomást két részben.
Még egy kettes: március folyamán a szombathelyiek két előadást is felhoznak Pestre vendégjátékra: 1-én a Nemzetiben látható majd A Noszty fiú esete Tóth Marival Horváth Csaba rendezésében (jegyek még kaphatóak) és 23-án a Katonában a Takarásban (Mikó Csaba és Závada Péter műve) Nagy Péter István rendezésében. (Erre már hetekkel ezelőtt sem volt jegy, nagy kérdés, hogy kiadnak-e majd állójegyeket legalább.)
Előadást nézni persze az eredeti helyszínen a legjobb, így nagyon örültem a kivételes alkalomnak, hogy a szombathelyi nézők között láthattam a nekik készült előadásokat. 
A Márkus Emília terem elrendezése a Tisztítótűz c. előadáson
Mi az, ami a szombathelyi színházról mindössze két előadás alapján is megállapítható?
Legelsősorban: a színház társadalmi érzékenysége. A szombathelyi nézőket érintő aktuális kérdésekkel foglalkoznak, és nem választják a könnyebb utat, a közönség kiszolgálását „csak” szórakoztató produkciókkal. A színház által meghirdetett program ténylegesen testet is ölt.
Mindkét előadásban sok volt a helyieknek szánt megjegyzés, amelyek feltétlenül erősítik a játszók és a nézők kapcsolatát, és még inkább érvényesül az „itt és most” történik varázsa. Aki ezt nézi, az már ettől is otthon érezheti magát, kedve támad újra meg újra visszatérni.
Tisztítótűz
Benkó Bence darabja felváltva játszódik a szombathelyi színházban, a jövőben és a múltban, Izlandon, ugyanazzal a nyolc színésszel. Mindkét történetszál meglehetősen túlbonyolított, nem is vállalkoznék a tartalom frappáns összefoglalására, lehet, hogy nem is menne, de ennek ellenére átjön egyértelműen a lényeg, az alkotók tiszta szándéka: az időutazás azért történik, hogy megtalálják a magyarok boldogságának kulcsát. Nagy vállalás.
Az ország megosztottsága kellő inspirációs erővel bírt a szerző-rendező számára – az előadás kis módosítással hasonlóképpen aktuális lehetne bárhol máshol is.
A színház belső életére tett utalások, a színészek neveinek összecserélése élénkíti az előadást – a törzsnézők számára még fokozottabban. Miután én kevés szombathelyi előadást láttam, nekem helyenként problémát jelentett egyes színészek beazonosítása – leszámítva például Horváth Ákost, akit még merlines korszakában ismertem meg.
Szabó Tibor igazgató is könnyen megjegyezhető: megkapja az esélyt, hogy nem kis öniróniával saját maga egyik lehetséges verzióját játssza el, és még izlandi törvényhozó is lehet – jelenlétét jól hasznosítják a döntően fiatal színészekből álló szereposztásban, Hermann Flóra, Pilnay Sára, Tarjányi Liza és Kuttner Bálint társaságában. Bán Bálint vendégként lép fel – jót tenne a szombathelyieknek, ha láthatnák a Leláncolt Prométheusz-ban is, jutott eszembe még menet közben. 
Ez az időutazásos, vikinges, szimulációs történet engem nem kevésbé talált el, soknak éreztem a három óra játékidőt rá, viszont vastagon ki kell emelni: a színlap leírása alapján mindez előre is valószínűsíthető, az alkotók nem vádolhatóak azzal, hogy nem azt adják, amit ígértek. Biztosan másként viszonyulnak a látottakhoz azok a fiatalok (vagy idősebbek), akik szabad idejükben számítógépes játékokkal szórakoznak – ők lehetnek a célközönség.
És még egy kiemelt érték: az előadásban főszerepet játszik Domokos Zsolt, akit pályakezdése óta figyeltem (korábbi 23 írásom vele kapcsolatban itt futható át), és nem örültem, hogy ilyen messzire szerződött el. Hiányzott. Megállapíthattam, hogy ebben a nagyon hullámzó előadásban ügyesen szörfözik, sikerül a hullámhegyek tetején maradnia, le tudott kötni. Jó lenne az ezen a hétvégén bemutatott „Vesztegzár a Grand Hotelben” és a „Flóra – Kétes létben a bizonyosság” című előadásokban is megnézni.
Benkó Bence nem most először egyesítette a lokálpatrióta szándékot a fantasy-ba hajló történetszövéssel, még K2-es időszakában a miskolci színházzal közösen készített előadásai is hasonló jellegűek voltak, sőt az egyikben a skandináv mitológia iránti vonzalma is megnyilvánult, így nem lepődtem meg, hogy most egy ilyen időutazásos sztorival állt elő a saját rendezésében, amely ezúttal sem mentes a humortól, bár jobban járt volna, ha egy alkotótárs most is beavatkozik és segít néhány ponton leegyszerűsíteni a történet elmesélését.
Ami ennél a hiányosságnál kellemetlenebb: 2018-ban is azt érezhettük Miskolcon az Emberek alkonyá-t nézve, hogy már a 24. órában vagyunk, a lakosság politikai megosztottságát muszáj lenne felszámolni, már túl nagy a feszültség, de azóta csak nehezedett a helyzet.
Ezzel az előadással Benkó Bence most a szombathelyiek figyelmét hívja fel, jelenleg itt kongatja a vészharangot, és persze saját társulata, az Apertúra székhelyén nap mint nap. (Az általa rendezett Sirály van olyan jó, hogy csak emiatt is érdemes lehet Pestre utazni, akár Szombathelyről is.)
Az előadást követően egy óra szünet után már át is ültünk egy másik előadásra, a Vadászjelenetek-re Alföldi Róbert rendezésében. Ez sem mutat rózsásabb képet helyzetünkről, de erről majd a következő bejegyzésben lesz szó.
SZÍNLAP (a színház Facebook oldaláról):
Felhívjuk Nézőink figyelmét, hogy az előadásban stroboszkóp-, erős füst-, hang- és fényhatásokat, valamint nyílt lángot (fáklyát) használunk.Fotók: Weöres Sándor Színház/ Mészáros Zsolt
