Útra indul a napló, és egyre többen lesznek, akik már olvasás után fogják látni az előadást - sokfelé az országban és a határokon is túl... - Ez jutott eszembe azonnal az előadás után, ennek lehet és kell is örülni. És milyen boldog lenne most a szerző, ha még megérte volna.
Örömteli esemény, hogy újabb előadást készített Fullajtár Andrea abból a naplóból, amelyet nagyanyja, Galló Olga írt és saját életében csak erősen szűkített formában tudott megjelentetni. A Tíz hónap Babilon azóta megjelent a Tények és tanúk sorozatban, most már könnyen hozzáférhető, de az unoka saját előadásában nemcsak ebből válogatott Solt Róbert dramaturg segítségével, de a naplóhoz kapcsolódó levelezésből is.
Az első verzió éppen egy éve készült, Borgula András rendezte meg a Gólem Színházban, amely erősen inspirált arra, hogy magát a naplót is végigolvassam és egy év elteltével is még nagyon sok részletére emlékszem. A tavalyi írásomban leírtakat nem ismételem - ha a forma változott is, a lényeg megmaradt.
Az újabb előadásnak nemcsak az előadója, a dramaturgja, sőt a zenei vezetője – Lelkes Botond – egyezik, de megmaradt az alapkoncepció is: felváltva látjuk a napló kiadásáért küzdő, egyre idősödő és kezdeti türelmét vesztő Galló Olgát és azt a fiatal nőt, akit évtizedekkel korábban munkatáborba hurcoltak és ebédeket cserélve ceruzacsonkokra és papírdarabokra, élőben tudósít az átélt szenvedésekről, nem tudva azt, hogy végül túléli-e ezeket egyáltalán. (Mi viszont előre tudjuk, hogy IGEN! - ez nem keveset segít abban, hogy könnyebb legyen szembesülni az elhangzottakkal.)
Szabó Máté (a jelenlegi verzió rendezője) már szinte csak Fullajtár Andreára építi, és még kevesebb kelléket tart szükségesnek ehhez a drámai történethez: egy viaszosvászon asztalterítőt, amelyen kéziratlapok sokaságának fotóját látjuk és néhány iratköteget. Asztal, szék és néhány csomag papír bárhol lesz, az előadás eljátszásához ezen túl csak az szükséges, hogy lehessen teljes sötétet csinálni. A színésznő várhatóan mindig az aznapi helyszínhez fogja igazítani a játékát - az igazodás szükségessége is segít abban, hogy élő maradjon a történet.
Ez az előadás ebben a formájában bárhova eljuthat - ez a rendkívül nagy előnye. Remélem, hogy sok intézményvezető dönt úgy, hogy meghívja - jól el tudom képzelni ezt vidéki művelődési házakban, iskolákban, de akár ausztrál turnén is, sokaknak jót tenne, ha ezáltal szembesülnének a holocausttal.
Egy évvel ezelőtt csak néhány Fullajtár Andrea-interjú ismeretében ültem be az előadásra, csak abban voltam biztos, hogy egy megrázó holocaust-történetet fogok látni.
Most másodszor már az is feltűnt, hogy mi maradt ki a naplóból, és miként változtak meg az előadás arányai a korábbi verzióhoz képest. A feldolgozók teljes egészében kihagyták nemcsak az ismétlődő helyzeteket, de azokat a hosszabb gondolatsorokat is, amelyeket a naplóíró az otthon hagyott szerettei kapcsán leírt – azt mi nézők/olvasók sem tudtuk meg, hogy miként alakultak hazatérése után közvetlenül Galló Olga kapcsolatai, kiket talált életben és kiket nem.
Érdemes a könyvet is elolvasni, Fullajtár Andreát is meghallgatni - tetszőleges sorrendben, ahogy kijön a lépés.
Fotó: Éder Vera
