Ha Lengyel Ferenc és Pataki Szilvia neve együtt merül fel, szükségszerűen eszünkbe juthat az a néhány évvel korábbi Karády-est, az Ópiumkeringő, amelyet együtt hoztak létre és annyira megérdemelte volna, hogy még azóta is folyamatosan műsoron legyen. Erre gondolva, felfokozott érdeklődéssel vártam a Blaha Lujza halálának századik évfordulójára időzített premiert is - feltételeztem, hogy ez is nagyban fog építeni Pataki Szilvia nagyszerű hangi adottságaira.
Ez így is történt. A Lengyel Ferenc által írt és Rátóti Zoltán által rendezett előadás 65 perces, szünet nélküli - alkalmas arra, hogy átgondoljuk, hogy mit is jelent számunkra a híres színésznő és magyar nóták részleteit is hallhattuk cimbalomkísérettel. Dramaturgként közreműködött: Váradi Szabolcs.
Ebben az évben új stúdióteremhez jutott a Karinthy Színház, már az is kalandnak tűnik, ahogy közösen átmegyünk a színház előcsarnokából a szomszédos utcába pontban hétkor. (Aki erre jön, csak arra figyeljen, hogy ne késsen el - nincs korábbi fokozatos beülés, se szünet!) Valamivel nagyobb, mint a színházban lévő szobaszínház, de hosszúkás alakja miatt azért mégsem mindegy, hogy ki hová ül - talán az emelt sorokat érdemesebb megcélozni.
A darab nem szabályos emlékműsor, nem megyünk szépen végig kronologikus sorrendben a nagy színésznő eseménydús életrajzán, így kifejezetten hasznos, ha valaki esetleg előre tájékozódik. Mi élete egyik válságos pillanatában látjuk, még aktív színészként, amikor egy veszélyes betegség után felépülőben pályája egyik sikerdarabját kezdi újra próbálni és vele élete nagy fordulatait is felidézni.
A kép nagyvonalakban összeáll, megtudunk néhány fontos dolgot is a színésznő magánéleti válságairól, és valami A piros bugyelláris című népszínműről is derengeni kezd - néhány dallama ismerős volt, ezt is nyugtázhatjuk.
Az előadásban sok a hirtelen váltás, erős gesztus, Pataki Szilvia időről időre dalra fakad, ahogy ezt várhatnánk is a nemzet csalogányától, aki éppen próbál. A produkció zenei vezetője Fekete Mari, aki egy cimbalmost, Kiss Alfrédet állított be kísérni - kár, hogy előadás közben nem láthatjuk, csak a tapsrendnél. (Akkor még nem tudtam, hogy mindössze három nap múlva látni fogok egy másik cimbalommal kísért előadást, az Anyá-t, amelyben a zenész reakciói sokat adnak hozzá az estéhez, így visszamenőleg sajnáltam, hogy Blaha cimbalmosának nem jutott hely a színpadon.)
Sok a dal - az előadás célközönségébe tartoznak azok, akik szeretnek magyar nótákat hallgatni. A Pintér Réka által tervezett díszlet a népiességet idézi fel, de nem otthonosan, hanem már távolítva - mégis nehéz a látottakhoz több, mint száz évvel a felidézett események után kapcsolódni. (Matyóminták képét látjuk műanyag függönyön, ahogy Forgács Bea fotóin is jól látszik.)
Pataki Szilvia hangja most is magával ragadó, érezzük a nagy formátumot, mégis talán közelebb állt hozzá a Karády Katalin-figura és az Ópiumkeringő mozdulatlansága, mint ezek a szélsőséges gesztusok. De ez csak egy nézői vélemény, semmi több. Blaha Lujzát így sem könnyű elképzelni, sok az a száz év, amely eltelt a halála óta, nagyon máshol tart a világ - egyedül a színház kezd visszatérni a száz évvel korábbi piaci alapú működéshez.
Az évfordulónak köszönhetően másnap egy másik Blaha Lujza-vízióhoz lett szerencsém, Fodor Annamária egészen más koncepciójú Cukorbabá-járól egy külön ajánlóban számoltam be.
Ps. Fotó: Forgács Bea
