Vannak önmagában is elég meggyőző színlapok, amelyeken „mindenképp nézendő” színészek nevei szerepelnek - ilyen a Jurányi új bemutatójáé is.
Bagossy Júlia rendezte, Török-Illyés Orsolya a címszereplő – és már tovább sem kell olvasni, tudjuk, hogy ezt nem hagyhatjuk ki, még akkor sem, ha van korábbi emblematikus élményünk a darabbal kapcsolatban, amelyre még élesen emlékszünk (ld. Pelsőczy Réka alakítása Székely Kriszta 2014-es rendezésében).
Az előadás szövegét Fábri Péter fordítása alapján a rendező készítette, Törley-Havas Sára dramaturg közreműködésével. Az előadás másfél óra szünet nélkül.
Marlene és Petra: Martinkovics Máté és Török-Illyés Orsolya
A Petra von Kant keserű könnyei a Jurányi Kamaratermében látható - most is előnyös, hogy karnyújtásnyira vannak a színészek, minden rezdülésüket jól látjuk.
Nagyon megtetszett Radetzky Anna díszlete, aki most is textilre épít, ahogy a Szkénében nemrég bemutatott Leláncolt Prométheusz esetén is tette – mindkettőt telitalálatnak érzem. Egy nap különbséggel láttam a két előadást, a pályakezdő tervező nevének megjegyzéséhez ez a két munka éppen elég.
Független- és magánszínházi projektek tervezőinek alap, hogy a lehető legkisebb költségvetésből kell olyan díszletet kihozni, amely illik az előadás koncepciójához és jó esetben még valamilyen is, nyomot hagy a néző emlékezetében.
Radetzky Anna ezt messzemenőkig megvalósította mindkét előadás esetén; itt a fő motívum a horgolás és kötés – a nagyon jól átvilágítható (és elcsomagolható) barna háttérfalra varrt csipke, a székek lábára és ülőkéjére is kiterjedő kötés nem öncélú: Petra alkalmazottja, Marlene szűnni nem akaró gondoskodását fejezi ki. A lány puhává és kellemessé szeretné tenni Petra környezetét, biztosítaná számára az életéből hiányzó melegséget.
Emlékszem, hogy 1998-ban milyen nagy feltűnést keltett Szitás Barbara ebben a néma szerepben (Miskolcon, Fehér György rendezésében, a csodás Margitai Ági partnereként), és most hasonlóképpen revelatívnak éreztem Martinkovics Máté alakítását.
Nehezen tudtam levenni a szemem róla, az előadás fő cselekményét az ő reakcióin keresztül észleltem. Öröm volt látni a már a főpróbára pontosan kidolgozott játékot - minden elhangzó mondatról kifejezte a véleményét, némán, leginkább csak egy mosollyal vagy homlokráncolással, mégis egyértelműen. Tette, amit főnöke kért tőle, habozás nélkül, nagy odafigyeléssel, saját fájdalmát félretéve, soha le nem állva. Kávét hozott be, levelet írt, szabásmintát készített, csak azzal az egy céllal, hogy Petrának legyen jó.
Akár így akarta a rendező, akár nem, ennek a fiatal lánynak a feltételekhez nem kötött, csendes és viszonzatlan odaadó szeretete vált számomra az előadás központi elemévé, neki drukkoltam, hogy jöjjön már el az a pillanat, amikor végre észreveszik.
Mondanám, hogy ez egy „legjobb mellékszereplő” -díjra esélyes alakítás, csak az a bökkenő, hogy számomra főszereplő volt. - Azzal, nem foglalkoztam, hogy miért férfi játszik nőt – vannak ilyen esetek, amikor csak színészi feladat van, amelyre a rendező a legjobb lehetséges jelöltnek éppen egy más nemű színészt talál. (ld. Fodor Tamás Erzsébet királynő alakítását, vagy Mucsi Zoltán öregasszonyát a Leenane szépé-ben. Egyik sem poénkodásra ment.)
Martinkovics Máté Marlenéje illúziót keltő, ápolt és vonzó fiatal nő volt, akinek elhittem, hogy divattervezővé kíván válni és élvezetet okoz neki az anyagokkal való munka, és felnéz rajongva szeretett mesterére, Petra von Kantra. Sugárzik belőle a jóság és ezt jó nézni.
(Aki nem látta volna a 6Színben a Janikovszky-előadást, azoknak mondom: Martinkovics Máté abban is hasonlóan alázatosan támogató funkcióban jelenik meg időről-időre, de mivel jelentősen kevesebb időt tölt a színpadon, ott az előadás egyedüli központi szereplője Sodró Eliza. De nagyon jó „gólpasszokat” ad neki – megérdemelte, hogy ezek után kapjon egy igazán jelentős nagy feladatot is.)
Csak egyszer jelenik meg – ráadásul az előadás végén – Petra lánya, akit Bukovszky Orsolya játszik. Már a ruháját nézve biztosak vagyunk benne, hogy nincs mély kapcsolatuk (jelmeztervező: Bárány Judit), de ezen az alapon az is kijelenthető, hogy mind a hat szereplő nagyon más stílust képvisel – mindenki magányos a saját külön világában.
Túl sokat nem tudunk meg persze a többi epizodistáról sem. Nyakó Julinak jól áll ez az utazgató, a lányával csak laza kapcsolatot ápoló anya, aki ennek ellenére nagyvonalakban tisztában van a lánya fájdalmaival, de nem merül el a problémáiban. A színésznő kevés időt tölt velünk, mégis nyomatékosan tud néhány mondatot kimondani, megjegyezzük.
Simkó Katalin tökéletesen kidolgozza Petra „barátnőjét”, aki nem rokonszenves, hiszen mi Petrával vagyunk. Sidonie "katasztrófaturistaként" jön látogatóba, még a legegyszerűbb mondatba is bántást csomagol, miközben látszólag figyelemmel és udvariasan társalog – nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy fájdalmat okozzon. (Moliere Mizantróp-jában viselkedik így Célimén barátnője, mellékszálon eszembe jutott az RS9 előadása is erről.)
Gellért Dorottya Karinként egyszerű szép fiatal lány, nem játssza a végzet asszonyát, nem öltözködik kihívóan, nem hálózta be körmönfont eszközökkel Petrát - utóbbinak volt szüksége egy nagy szenvedélyre a válása után. Szinte kívülálló ebben a szerelmi kettősben.
Török-Illyés Orsolyát se érezzük különleges lénynek. Divattervező, de mintha rá is igaz lenne a mondás: „a cipész csizmája lyukas”, nem nyomja rá a bélyegét személyisége a közvetlen környezetére. Mintha a külsőségek mégsem izgatnák. (A horgolt csipkéről akár pókhálóra is asszociálhatunk, mintha a főszereplőnk be lenne zárva a tőle idegen polgári környezetbe, ahonnan a ruháival próbál kitörni...) Az, hogy beleszeret egy nőbe, ebben az előadásban egészen természetes jelenségnek tűnik, de persze másként reagálhat majd rá egy olyan néző, akinek a történet is új, és esetleg ő maga fennakadna egy hasonló kapcsolaton, ha a civil életben találkozna vele.
Ami engem zavart, illetve az előadás megnézése óta foglalkoztat: ezt a villámcsapásszerű szerelmet sehogy se tudtam elhinni, és Petra fájdalmát sem tudtam igazán átérezni. Lehet, hogy ennek ugyanaz az oka, mint amikor a való életben is látunk valakit egy hozzá méltatlan emberért rajongani és kívülállóként nem értjük, hogy miként lehet ilyen vak. (ld. Titánia és Zuboly esetét a Szentivánéji álom-ban) De az is meglehet, hogy olyan erősen azonosultam a Marlene karakter személyes fájdalmával, hogy nem is érinthetett meg másé. Színházban akár ez is megtörténhet.
Ps.Szokodi Bea képeit használtam – nagy köszönet!
