Viktor Balázsnak jól állnak a görög drámák, akár rendezi, akár játssza őket – ezt nem egyszer megállapíthattam az elmúlt 13 évben, amióta írom ezt a blogot. Nem lepődtem meg, hogy megint egy olyan előadást rakott össze, amelyik nem megosztó, az októberi bemutató után minden szkénéző ismerősöm szuperlatívuszokban nyilatkozott róla.
Feltétlenül nézendő - minden szempontból. (Jó, nem - aki a tömegjeleneteket szereti, vagy ha énekelnek a szereplők, azoknak mégsem javaslom. Hét színész adja elő.)
Fenyvesi Orsolya modernizálta Aiszkhülosz drámáját Hodászi Ádám dramaturg közreműködésével, a szöveg így néha meglepetéseket is okoz, még nevetni is lehet rajta, a szereposztás pedig magáért beszél - több olyan színészt láthatunk, akik egyenként is "mindenképp nézendővé" tesznek bármilyen előadást.
Középiskolai osztályok IS nagyon jól járnának ezzel, van miről beszélgetni az előadással kapcsolatban. (Ha még tanítanék, igyekeznék minden tanítványomat valahogy elcsábítani rá, akár egy egész előadást megrendelve. Erre biztatnám azokat, akik ezt megtehetik.)
Kilencven perc – egy felvonásban. Legközelebbi előadás: január 21-én. Jegyek még kaphatóak.
Viktor Balázs már játszotta Prométheusz szerepét, nem most gondolta át először, mit lehet kifejezni a Zeusz által sziklához láncoltatott titán történetén keresztül. Ez a változat tolakodás nélkül érzékelteti is ezt, sőt módot ad még arra is, hogy a központi szereplő igazságát is megkérdőjelezzük – épp ez teszi érdekessé. Nem kinyilatkoztat, inkább megfontolásra késztet. Észérvekkel lefolytatott vitákra szükségünk lenne a hétköznapi életben is, így már csak emiatt is jó ez az előadás, amely ráadásul ötletes és szórakoztató, bár Aiszkhülosz darabjához hasonlóan Prométheusz ezúttal is majdnem végig csak sziklához láncolva áll és fogadja az arra vetődő látogatóit.
A mitológiai időkben játszódó történethez illik a Szkéné fekete tere, amely így, szinte üresen még nagyobbnak érződik, ráadásul Radetzky Anna egy nagy ötlettel frappánsan megoldja a sziklához láncoltságot (ld. a fenti képet), amely nemcsak, hogy könnyen szállíthatóvá teszi az előadás díszletét, amely nagyon lényeges tényező egyébként, de egyben a fizikai színházhoz is közelíti: még kifejezőbben lehet Prométheusz szenvedését bemutatni, amely a szokásosnál sokkal nagyobb aktivitást kíván meg a színésztől.
Bán Bálint részéről heroikus teljesítmény ezt a kilencven percet így végigcsinálni, kiemelkedően jó kondíció is kell hozzá, amelybe sok energiája fekszik, de közben mégsem érezzük, hogy színészként nehezére esne. Nagyjából harmincezer év megkötözöttséget vállal, de pimasz vagánysággal, nagyon magabiztosan. Szenved, és ennek a súlya átjön az előadásból, ugyanakkor halhatatlan, így a végtelen időhöz képest a harmincezer év se igazán sok - eltelik ez is. (Kíváncsi voltam, hogy miként oldják meg a keselyű májtépkedését, viszont örültem, hogy erre még sem került sor. Így is épp elég szenvedés fejeződik ki a jelenetekben.)
Az előadásban jelentős hangsúlyt kap Prométheusz jóslata: a zsarnok Zeusz hatalma egyszer elmúlik, biztosan nem tart örökké. Ebből a hitből lehet erőt meríteni a kitartáshoz.
Bán Bálint nemcsak kidolgozott karizmai és sudár termete miatt alkalmas az ifjú titán szerepére, hanem személyes kisugárzása miatt is. Átjön naiv tisztasága, neki elhisszük, hogy önzetlenül segíteni vágyna az embereknek, akik ugyan nyamvadtak, mégis lát bennük perspektívát - meghatja az emberek élni akarása.
Az őt leláncoló Erő és Erőszak parancsra cselekszik, Bánki Mihály és Lehel Vilmos legtöbbször megfigyelőként van jelen – úgy látszik, hogy Zeusz, a főnök még megkötözve sem hagyja egyedül a jövőjét tisztán látó titánt. (Ami a rendezőt illeti, szintén jól szervezi az erőforrásokat, a két fiatal színész – a színlap szerint – részt vett a produkció háttérmunkálataiban is.)
Az előadás szövegéből a humor sem hiányzik, itt-ott nevethetünk Prométheusz mondatain is, de leginkább a tengeristen naivan bájos és tudatlan lánya az, akinek a gesztusai ezt kiváltják. Pallagi Melitta alakítása üde színfolt – ha lenne olyan nézők között, aki nem jár a Stúdió K-ba, annak újdonságot jelenthet. (Prudencia Hart, Stuart Mária, Heilbronni Katica – érdemes ezekben a címszerepeiben is megnézni.) Jelenléte némi melegséget visz az előadásba, látunk valakit, akinek Prométheusz személye vonzó, nem pusztán az eszme, amit képvisel.
Sztarenki Dóra a Héra által ráküldött bögöly elől menekülő elkínzott tehenet játssza. Ió szenvedései ugyanúgy meghatnak minket, mint Prométheuszé, és nem tompítja fájdalmát a tudat, hogy majd a 16. generációs leszármazottja sikeres lesz – Héraklész Prométheuszt kiszabadítja majd. A királylányt mindez nem vigasztalja, míg a halhatatlan titánt ez a perspektíva megnyugtatja. Átérezzük a különbséget.
Nem egyszerű feladat színházi eszközökkel egy törékeny tehenet eljátszani, a színésznő kezére kötözött balettcipők használata nagyban segíti ebben, mi pedig átérezzük a fájdalmát.
Nagypál Gábor az előadás három nagyon fontos karakterét is megkapta, akik mind csak egy-egy epizód erejéig vannak jelen, de akkor nagyon dominánsan. Néhány ruhadarab cseréje és néhány apró gesztus is elég, hogy Héphaisztoszt, Hermészt és Ókeánoszt markánsan elválassza egymástól a színész - sőt bónuszként még egy negyediket is eljátszhat. Mind másként viszonyulnak a hatalomhoz, illetve Zeusz döntéséhez - az előadásnak nagyon fontos eleme az, hogy ezt a különbséget mi is megfigyeljük és tanuljunk belőle.
Jó nézni ezt a nagyon színvonalasan és egységesen dolgozó csapatot, és az sem baj, hogy a látottak még reményt is adnak. Nagyon remélem, hogy jó hosszan tudják játszani, minél több diák épp Fenyvesi Orsolya szövege kapcsán érti majd meg, hogy is van az, amikor mitológiai történetet használnak fel arra, hogy a jelenről beszéljenek. Ezt csinálták már a régi görögök is 2500 évvel ezelőtt - még mindig van értelme ezt folytatni.
Ps. Szokodi Bea nagyszerű képeit használtam, köszönet érte!
