2025 márciusában volt Marius von Mayenburg EX című darabjának berlini ősbemutatója, a szerző saját rendezésében. Folyamatosan műsoron tartja a Schaubühne, így a németül értők akár fel is kerekedhetnek, hogy összevessék ezt az első verziót Dömötör András rendezésével, aki olyan sokat dolgozik Berlinben, hogy nem meglepő, hogy rátalált.
Az Orlai produkció szerdai bemutatója kapcsán írtam néhány benyomásomról (színlap). A kérdés most is a "kiknek ajánlható elsősorban?" - a három nagyszerű színész – Járó Zsuzsa, Péter Kata és Schruff Milán – kedvelőin túl...
Menetidő: száz perc, szünet nincs.
Az Orlai Produkció előadása a 6Színben jelentősen (25 perccel) rövidebb, mint a berlini – már amennyiben a Schaubühne színlapján szereplő információkat támpontként fogadjuk el. A dramaturgiai munkákat végzők – Deés Enikő fordító, Dicső Dorka és maga a rendező – ezek szerint sokat húztak, bár az előadás néhány pontján mégis az volt az érzésem, hogy nem eleget.
Igazi szószínházat nézünk, akció nem nagyon van (egy adag lasagnát megmelegítenek és néhány pohár bort kitöltenek azért – nem sokkal több az, ami történik), viszont folyamatosan panaszkodnak és ócsárolják a jelenlegi vagy/és egykori partnereiket.
Aki beül rá, gondolhat a saját életének hasonló helyzeteire, amikor a feszültség kialakulásához nincs szükség rendkívüli eseményre, tényleg elég kiindulópont lehet pusztán az is, hogy maradt-e a lasagnából vacsorára. Nem, nem szükséges, hogy az éjszaka közepén egyikük exe is beállítson.
Szórakoztató ezt a sok veszekedést nézni és hallgatni (netán egy fárasztó munkanap után)? – Ebben sem vagyunk egyformák, sőt az előadások dinamikája is alakulni fog – lehet, hogy néhány alkalom után fel fognak izzani olyan mondatok, amelyek most (nekem) elsikkadtak és csak végtelen ismétlődésnek érzékeltem. A száz perc során persze időnként nevetünk, de az üresjáratok sem tűnnek el – nagyon nem egyszerű feladat ezt a szöveget úgy előadni, hogy a feszültség közben kicsit se lankadjon. (A Godot-ra várva jutott eszembe – hasonló kihívásnak tűnik.)
Túlbeszélt ez a történet, amelyből nagyon egyszerű következtetést vontam le a végére: a férfi szereplő helyzete nem lenne más akkor sem, ha az exénél marad - csöbörből vödörbe jutott, feltehetően bárki más oldalán is ugyanilyen férfi lenne. (Talán egyedül maradva sem lenne boldogabb - ide is eljuthatunk az előadás után morfondírozva.)
Schruff Milán elnyomott papucs-karakterével együtt tudtam érezni, sőt még kicsit meg is szerettem, de persze a nőket is meg lehetett sajnálni, hogy érte versengenek. Mintha az egész csak annyit üzenne: a házasság, mint intézmény nem működik, nem is működhet. (A néző ezt majd saját tapasztalata alapján véleményezi...)
Azt nem tudom, hogy az előadás miként hatott azokra, akik jelenleg egy hasonló háromszögtörténet egyik szereplőjeként léteznek, segít-e abban, hogy kívülről rálássanak a bajaikra. Azt se tudom, hogy aki megnézi, ezek után kevesebbet fog-e veszekedni a párjával, le fogja-e állítani a hasonló párbeszédeket majd az előadás emléke – ha lesz ilyen, az is bizonyíthatja, hogy a művészet tényleg meg tudja változtatni az életünket.
Azoknak mindenképp ajánlanám az Ex megnézését, akik nem szeretnének elköteleződni és családot alapítani, ugyanakkor érzik a kimondott vagy kimondatlan nyomást partnerük részéről. Ez az előadás jó eséllyel elveszi bárki kedvét attól, hogy a házasodást sürgesse. (Ha mégsem, akkor viszont lehet, hogy meg kellene fontolni a dolgot – lehet, hogy mégis működne.)
A színlap írójának pedig üzenem, az „exe mindenkinek van” állítása nem igaz – nekem például nincs. Ezen az alapon viszont ugyanúgy elképzelhető, hogy valahol az univerzumban létezik egy harmonikus kapcsolatban élő házaspár is. Vannak kivételek – ahogy Vörösmarty is megmondta, „néhány ezernek jutna üdv a Földön…”
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Apám 49 évesen kötötte élete egyetlen házasságát, amely negyven évig tartott. Soha nem ismertem senkit, aki nála zárkózottabb volt, igazi agglegény alkat, aki leginkább egyedül szeretett kirándulni vagy operalemezeket hallgatni. Amikor felmerült egy beszélgetésben, hogy valaki megnősült, mindig megjelent az arcán a kárörvendő mosoly és elhangzott "a minden halat kifognak egyszer" mondat. Az előadásról ő jutott eszembe, bár soha nem hallottam veszekedni - csinálta, amit kértünk tőle, nem volt konfliktus. - Az sosem derülhet ki, hogy boldogabb lett volna-e, ha egyedül éli le az egész életét, de ha mégis megússza a nősülést, akkor most nem láthattam volna ezeket a nagyszerű színészeket, és nem írhatnék blogbejegyzést sem róluk.
Fotó: Szokodi Beának köszönet a képekért, amelyeken a látványtervező Darvay Botond és Tihanyi Ildi munkájának eredménye is nyomokban látható - a zenei szerkesztő, Vranik Krisztiáné sajnos nem, ahhoz el kell menni a 6Színbe és megnézni az előadást.
