Május végi bemutató volt az Újra hulla, amelyre folyamatosan készültem, elsősorban a nagyon vonzó neveket felsorakoztató színlapja miatt. Rendre lemaradtam közbejött akadályok miatt, majd kicsit megijedtem, mert hallottam róla jót is, rosszat is – nem voltam benne biztos, hogy az én előadásom lesz.
A hosszú bizonytalankodó rákészülés után viszont kellemes csalódás ért, sokat nevettem ezen a színházról szóló abszurd bohózaton - aki ilyesmit vár, annak jó élményt adhat Simon Kornél rendezése. Ignjatovic Kristina látványtervező színpadképe minimalista, de a kialakítása önmagában is hordoz nem egy vizuális poént - a hangsúly ezúttal is a színészi játékon van.
Két rész 130 percben.
Rövid ajánló:
Az előadás a legnagyobb eséllyel azoknak fog tetszeni, akikre az alábbi három állításból legalább kettő igaz:
1.Nagyon szeretik a színházat, érdekli őket a színházi működés is, szívesen néznek olyan előadást, amelynek a főszereplője színész vagy más színházi ember. Jelen esetben csak ilyeneket látunk, ahogy ez az előadás színlapjáról is kiderül. A történetről annyit, hogy a konfliktust az okozza, hogy a Hordó nevű színész jó szerepre, díjra, sőt dísztemetésre is vágyik... Az előadás színházi közhelyekre épít, amelyek persze nem alaptalanok egészen, de amit látunk az tele van túlzással és inkább paródia. Ettől még itt-ott fájdalmas mondatok is elhangzanak, amelyek mégis igazak - a színház valóban áldozatot követel (lényegében minden imádójától, nemcsak a színészektől).
2.Kedvelik a bohózatot, mint műfajt, szeretik az abszurd v. „fekete” humort, és elsősorban azt várják egy előadástól, hogy kikapcsolja, megnevettesse őket. Nem zavarja meg őket, ha a cselekmény valószínűtlen fordulatot vesz, vagy a színész nem veszi észre azt, ami az orra előtt van és szinte belebotlik.
Daniel Hrabel darabja ilyen – a nevével még 2005-ben a Bárka Színházban lehetett találkozni: Martin McDonagh-ot rendezett, akinek a világa ettől a darabtól sem áll távol, de ez a cseh humor nála sokkal kevésbé kegyetlen. – Nekem szerencsém volt még 2015-ben írni az általa vezetett prágai színház egyik hasonlóan abszurd humorra épülő előadásáról (Kukások c. musicalről), ennek köszönhetően elhiszem, hogy a művet mégis ő írta, nem a fordító, Galambos Attila használ egy jól csengő álnevet. Az előadásba számtalan utalás épült, amely jelzi, hogy a magyar viszonyokra adaptálták, bár azt is érezzük, hogy a színészek vágyai, lehetőségei és körülményei nagyon hasonlóak mindenütt - bármely országra igaz lehet, hogy egy vezető színész teszem azt a Lear királyt szeretné eljátszani a Nemzeti Színházban...
Ha valakire a fenti két állítás már jellemző, akkor nagy eséllyel valóban szeretni fogja ezt a történetet, a színész és menedzsere végeláthatatlan küzdelmeit, ahogy egy kritikust hatástalanítani próbálnak, még akkor is, ha netán a hat szereplő egyikét sem látták soha játszani – most rájuk lehet csodálkozni. (Ez nem túl valószínű, de mindig lehet néhány ilyen néző a közönség soraiban.)
3.Mégis nagy plusz, ha valaki esetleg egy vagy több színészre célzottan kíváncsi.
Az előadásban alig van jelenet, amelyben ne lenne jelen a színész és menedzsere – Csőre Gábornak és Sághy Tamásnak jut a legjobb lehetőség, ők pedig messzemenőkig ki is használják ezt - láthatóan nagyon élvezik a közös játékot. Feltehetően ebben az előadásban dolgoztak először együtt, de elhittem nekik, hogy egy több évtizedre visszanyúló kapcsolatban vannak.
Csőre Gábor az utóbbi évtizedekben nem kapott kiugróan nagy szerepeket a Vígben (ennél szebben nem tudom mondani, hogy alulfoglalkoztatták), de az egyszemélyes Toldi -ja azért mégis repertoáron volt évekig, így nem meglepetés, hogy a színész simán elbírja a főszerepet is. Most végre eljátszhat egy kicsit talán túl ambiciózus színészt - némileg túltolva.
Sághy Tamást Székesfehérváron jelentősebb feladatok találták meg, vele kapcsolatban inkább az a kérdés, hogy a pesti nézők számára mennyire ismerős. Idén már a Vígbe szerződött, így jobban szem előtt lesz, mégis vele kapcsolatban mindmáig A cégvezető c. monodrámája az, amelyiket muszáj említeni-ajánlani - a 6Színben épp holnap is lesz ebből előadása, így mellékszálon ezt is szívesen ajánlom.
A kritikust Maday Gábor játssza, akire talán sokan emlékeznek még Gézagyerekként. Nagyon meggyőzőnek éreztem ezt a mostani alakítását is, nem bántam volna, ha még több szöveges rész is kijut neki, nemcsak… (ezt nem fejezem be, aki megnézi, megérti, hogy miért)
A Játékszínben, de a 6Színben is gyakran látható Kerekes József és az egyetlen női szereplő, Murányi Tünde is sokat tesz azért, hogy működjön a bohózat, az igazgató és a dramaturg szerepét a paródia irányába viszik – más választásuk nemigen lehet.
Kertész Péter mintha másféle játékstílust képviselne, ugyanakkor ez is illik az előadáshoz: a korábbi időszakból megmaradt színházi kövület-portás alakját nézve lehet, hogy nekünk is eszünkbe jut, hogy a színház mégis megingathatatlan, érdemes érte áldozatokat hozni, bár ilyen messzire csak egy bohózat keretei között lehet elkalandozni.
PS. A fotókat Szkárossy Zsuzsa készítette a 6Szín számára, a színház Facebook oldaláról használtam fel őket.
