Hetekkel ezelőtt megláttam a műsorban: Kovács D. Dániel először rendez Kecskeméten, ráadásul Kleistet. HÚÚÚ!
Nem én leszek az egyetlen, akit A bosszú híre megmozgat majd, hiszen már harmadik éve fut a Stúdió K-ban töretlen sikerrel a Prudencia Hart, a 2023-24-es évad emblematikus előadása, a Jurányiban pedig nézhető még a Demerung is 2022 óta!). Jó lenne ugyanezt mondani a szputnyikos Heilbronni Katicá-ról is, de ezt még talán tízszer sem játszották el, törlése egészen értelmetlennek bizonyult – a független színházak helyzete azóta még nehezedett. Már ennek is több, mint tíz éve, de rendre eszembe jut - második nézésre is zseniális volt, vérzett a szívem érte.
Kovács D. Dániel nem legendás rendezései közül is sokat láttam persze (összes vele kapcsolatos ajánló itt), de a fent említett három előadás eleven emléke késztett arra, hogy siessek A bosszú megtekintésével – a harmadik előadást néztem. (Színlap szereposztással itt.)

Praktikus információ: az előadás két és fél óra, egy szünettel, így esti előadás után esetleg sprinterek próbálkozhatnak a 21.48-as vonat elérésével - délutáni előadás után viszont simán vissza lehet utazni Pestre.
Kovács D. Dániel nem játszik biztonsági játékot, hanem kísérletezik – ennek a hozzáállásnak köszönhetőek rendkívül jó produkciói.
A kecskeméti színháznak ez A bosszú éppen az idei kilencedik (!) bemutatója volt, a színészeknek így módja folyamatosan módja nyílik a legkülönfélébb műfajokat és játékstílusokat is kipróbálni – ezúttal is jó tanulási lehetőség és egyben kihívás egy új rendezővel dolgozni.
A látottak alapján úgy tűnik, hogy a kecskeméti nézőknek sem könnyű egy hullámhosszra kerülni az előadással – néhányan fel is adták a szünetben.

Aki Kleist „A Schroffenstein család”-ját ismeri, az egyértelműen szomorújátékra számít, aki színházban látta, az még inkább. Készültek belőle kifejezetten erős előadások úgy, hogy ezt a műfajt megtartották – komolyan véve mesélték el a két ellenségeskedő család történetét.
Itt és most Kecskeméten a rendező vegyíti a történetet abszurd humorral, és egy idő után már nehéz eldönteni, hogy mit az, ami paródia, mi az, ami mégsem.
Sokat mondanak Horváth Jenny középkorias hatású, de mégis melegítőkből készült ruhái, és nagyon hálásak vagyunk neki, hogy színkóddal elkülönítette a két családot, így valami támpontunk mégis volt, hogy ki hová tartozik. A fiatal szerelmeseket játszó Bori Réka és Orth Péter szőke parókája viszont segít abban, hogy „színváltás” esetén elhihető legyen, hogy a két fiatal összecserélhető és elfogadható a végkifejlet: mindketten saját családjuk áldozatává válnak.

Az előadás eleje nehezítéssel indult. Egy narrátorként is működő szereplő „leengedte” az előadáskezdést övező feszült várakozást, mint egy lufit, majd az első jelenet fokozta a bizonytalanságérzetemet – próbáltam a művel kapcsolatos korábbi emlékképeimet előhívni támaszként. Évtizedek óta nézem Horváth Lajos Ottót, és most fordult először elő, hogy nem tudtam igazán felfogni, hogy mit mond, mit akar, minek az egész… A második felvonás kezdőjelenete pedig annak az elismerésével indult, hogy a szereplők is tudják, hogy alig érthető, hogy ki hová és miért ment.

A teljes előadást megnézve magabiztosan állítom, hogy a zavarkeltés szándékos, a rendező mindent megtesz, hogy értelmetlennek lássuk az ellenségeskedést és elegünk legyen belőle. A „MI VAN MÁR?? MICSODA HÜLYESÉG” felkiáltást/sóhajtást szeretné tőlünk hallani (vérmérsékletünk szerint), miközben nyilván reméli, hogy a vizuális és szövegpoénjai közben szórakoztatni is fognak. Hol igen, hol nem – vannak sikerültebb és kevésbé találó megoldások, mivel a színészek némelyike jól alkalmazkodik ehhez a Monty Pythont idéző játékstílushoz, de nem mindenki. Vagy inkább: MÉG nem mindenki. Nekik is hozzá kell edződni még ehhez a kötéltáncra emlékeztető stílushoz – jelentősen nehezebb ezt a darabot így eljátszani, mint komolyan véve.

A tükrös háttér, amely a bizonytalanságot tovább növeli, szintén nyomatékosítja, hogy ez a történet rólunk szól, itt és most, 2025-ben Kecskeméten. Az ellenségeskedés ostoba félreértésből indult, a „ki kezdte” nehezen visszanyomozható, a bosszú értelmetlen hülyeség és vissza fog ütni.
Aki szeretne, az gondolhat róla akár a színházi közeg kettéosztottságára, de akár az országéra is, sőt a baj eredetét kutatva akár visszamehetünk Koppány és István ügyéhez.
Ez lenne a legfontosabb, a tanulság levonása. Jó esetben ezt megőrizzük a két és fél órányi kavargásból, és nem hiába készült ez az előadás, amelyet egyszerre kell komédiának és tragédiának nézni.
Még időben szólok, a bemutató után az ötödik napon: a kecskeméti szériák rövidek, ha sikeres valami, ha nem, le kell venni műsorról. (Még kicsit sajnálom A kutyatartó lány végét is...- de ez a realitás.) Aki nézné, ne habozzon, túl sok idő nincs, idén még jön hat újabb bemutató Kecskeméten.

Amikor a világítás segítségével minden színből fekete lesz.
Ps. A fotókat Benkő Emese készítette a színház részére

