Azért egy héten belül három rendkívüli operaélmény mégis csak sok, ennyire nem számítottam, ezeket még emészteni fogom egy ideig. Világklasszisokat néztem kétnaponta, akiken egyre-másra elámulunk ("OMG, hogy tud valaki ennyire jól énekelni??"), hiszen ezeknek az énekeseknek a többségét nem láthattuk a kezdetektől, csak most, már kiforrott állapotukban. Sok van, aki csodálatos...
A Lohengrin és az Arabella után a Nemzeti Filharmonikusok Nabuccója nemcsak beváltotta a hozzáfűzött reményeket, felül is múlta őket. Ezt az eseményt sok ismerősöm hetekkel előtte izgatottan várta, a lelkesedésük pedig engem is magával ragadott, bár Verdinek épp ezt az operáját – eddig - nem kerestem olyan nagyon.
Az előadás másnapján kétszer újra végighallgattam a darabot, ez az egy koncert elég volt ahhoz, hogy közelebb kerüljek magához a műhöz is. Köszönet érte minden szervezőnek, közreműködő művésznek!
(Ez itt egy nyomhagyó ajánló, NEM zenekritika, remélem, hogy még a Müpa vagy egy tévé, esetleg rádió az eseményt le fogja adni néhányszor, és majd kedvet csinál másoknak is a meghallgatáshoz.)
A koncertszerű előadás nagyon alkalmas forma volt, és mivel nem volt hozzá semmilyen dekoratív háttér vagy modernizált rendezés, még sokkal jobban érvényesült a zene, a hangok.
A karmesterről nem én mondtam először, hogy ő maga a zene, de tényleg ez jut a néző eszébe először, ahogy látja Andrea Battistonit kotta nélkül szenvedélyesen vezényelni, minden rezdülésével közvetítve a darabot.
Nagyon jó fejlemény lenne, ha évente legalább egy operára vissza lehetne hívni állandó vendégként, voltaképp mindegy, hogy melyikre. Na jó, ha nem megy, lehet bármilyen szimfonikus mű is, ezek után nem fogunk válogatni. (Aki a következő félévben Berlinbe, Tokióba vagy Sydney-be utazik, esetleg elcsípheti - e három városban található meg a legtöbbször, mindenütt nagy olasz operákat vezényel.)
Az est másik nagy felfedezése mindazoknak, akik nem követik szorosan a nemzetközi operaéletet, a mongol címszereplő, Amartuvshin Enkhbat. Akik igen, azok előre tudták, hogy nem szabad ezt az estét kihagyni, és biztosra mentek. Többen hetekkel korábban figyelmeztettek, hogy ezt az előadást miatta muszáj megnézni – alig szólalt meg, azonnal beláttam, hogy igaza volt a várakozóknak. Nagy hang, gyönyörű piánókkal – miatta még ezt a nem könnyen kimondható nevet is csak sikerül megjegyezni.
Az előadás nemcsak a címszereplőről szólt: a női szólisták között is szikrázott a levegő - a mi Vörös Szilviánk és Maria José Siri szintén úgy énekelt, hogy őket is visszakívánjuk akármi másra is. (Vörös Szilvia a Wagner-napokra is hazajön, Waltraute szerepében hallani fogjuk – aki se Bécsbe nem jut el, se a milánói Scalába, egészen nem marad le róla.)
Kitett magáért Evgeny Stavinsky basszista és Horváth István tenor is, akiknek szintén szép nagy főszerep jutott, de remekül szólt kisebb szerepében Gáspár István és Kristófi Ágnes is, akiknek a megszólalásait különösen szerettem.
Ez az az opera, amelynek éppen egy kórusszám a legnagyobb slágere, a Nemzeti Énekkar pedig csodásan szólt, hiszen tele van olyan énekesekkel, akik már számtalanszor bizonyítottak szólistaként is (karigazgató: Somos Csaba). Vitte őket a karmester, minket pedig ők.
Szép este volt, még hosszan fogjuk emlegetni, és reménykedünk a folytatásban.
PS.A felhasznált képek a Nemzeti Filharmonikusok Fb-oldaláról származnak, fotós: Csibi Szilvia
