Néha nem árt, ha beismerjük a tévedéseinket is. Most ez van - nagyon eltaktikáztam magam. Ha merek bízni abban, hogy ennyire színvonalas lehet a Lohengrin, akkor heteken át jól rákészülök, mást se hallgatok, és legalább hármat néztem volna Almási-Tóth András rendezéséből, vagy kedvező körülmények között akár mindet. (Nemcsak Elzában volt túl kevés a hit...)
Bár a magyar csapatra lettem volna jobban kíváncsi (leginkább Kolonits Klára és Brickner Szabolcs kettősére), akik a főpróbán túl csak egy előadást kaptak, az előadást mégis a vendégekkel láttam – rövid nyomhagyó ajánló ennek kapcsán következik.
Már itt leszögezem, hogy az Operaház mind a hangfelvételt, mind a tévéfelvételt a magyar szereposztással készítette el, így remélhetőleg mindenki láthatja velük az előadást, aki szintén lemaradt.
Igazán sajnálom, hogy csak a mai, utolsó előadásra juthattam el, ezt viszont egy kedves barátnőm meghívásának köszönhetően remek jó helyről láttam. (Az első sor továbbra is annak tűnik, bár nem lehet már rákönyökölni a korlátra, mint a felújítás előtt, vagy ahogy a Müpában az "árkos" előadásokon még mindig.)
Ilyen produkciókból lenne sok egész évben, ha bőven lenne forrás: nemzetközi szereplőgárda, külföldön is jegyzett sztárok, köztük egy-egy itthon vendégeskedő magyar... (Kutasi Judit de milyen nagyon jó volt Ortrúdként! Velejéig gonosz, nagyon lehetett utálni! Ha meglátnám és felismerném, biztosan átmennék az utca másik oldalára – még egy ideig vinni fogom az emlékét.)
A legjobban mégis a címszereplő fogott meg, mivel meglepetés volt. Kutasi Juditról előre feltételeztem, hogy átütő lesz a szerepben, de nem számítottam rá, hogy jöhet egy ideális alkatú fiatalember, akinek azonnal elhihető, hogy Grál lovag inkognitóban. (Kishitű vagyok, azt gondoltam, hogyha idén már kaptunk egy igazi Figarót, ennél többre már nem is számíthatunk.)
A címszerep jó színészi lehetőségeket nyújt, és hatalmas feszültség övezte Christopher Sokolowski minden megjelenését. Az előadás csúcspontja volt, amikor a néppel együtt mi is vártuk, hogy mondja ki a végig titokban tartott nevét, amely mellesleg az egyetlen olyan név az előadásból, amelyet mindenki biztosan ismert előre, az a néző is, aki sosem látta ezt a Wagner operát korábban és nem igazán tudná összegezni, hogy miről is szól ez a Lohengrin - esetleg a hattyúra még asszociálna. (A képtelen történet meglehetősen kegyetlen, női szemmel különösen az: nem lehet se tévedni, férfi segítsége nélkül életben maradni is bajos - a felsőbb hatalmak segítsége is gyanús...)
Gyerekként ezt a hattyús sztorit az apám sokat emlegette, hiszen ez volt a kedvenc Wagner-operája, így nagy nehézségek árán elvittem a 2004-es Erkel színházi bemutatóra, örüljön neki. (Mozgássérült volt akkor már és a felvonó nem üzemelt... jó nagy kínlódás volt, amíg valahogy felment.)
Ez az élmény azóta is kísért, engem ugyan nem botránkoztatott meg Katherina Wagner modernizálása, de őt a padlóra küldte. Akkor tapasztaltam meg először, milyen az, amikor egy vérbeli Wagner-rajongó szembenéz egy olyan előadással, amely nem követi a mesét...
Ez - a YouTube-on még most is elérhető - produkció sokaknál kiverte a biztosítékot, még most is gyakran berzenkedve emlegetik, hozzátéve, hogy milyen jól énekelt benne Sümegi Eszter és a többiek. Ugyanezek a rajongók most viszont ünnepelhettek, mert Almási-Tóth András rendezése nem provokatív, még akkor sem, ha egyes megoldásai nem fognak osztatlanul tetszeni mindenkinek.
Még azt is le lehet nyelni, hogy a királyt, Derek Weltont jobb szélen felül csak úgy megölik az előadás végén. (Amint hallottam, a darab előadástörténetében példátlan fordulat, mindenhonnan nem is látható és nem is kap kellő hangsúlyt.)
Csodálatos a címszereplő, sőt Elzának is lehet drukkolni, Johanni van Oostrum nagyon érzékenyen láttatja minden hangulatváltozását, sosem hinnénk, hogy képes volt az öccsét megölni, annyira erősen sugározza a tiszta ártatlanságot. A szereposztás általában véve is nagyon jó volt – említendő még Kostas Smoriginas, a király hirdetője és Egils Silins (Telramund) pedig pláne, akit a Wagner-napokon sokszor láthattuk Wotanként - ez már a kilencedik vele kapcsolatos bejegyzésem. Ne maradjon ki a két balett-táncos sem, akik hattyúként erőteljesen voltak jelen: Vincent Elias Heyme és ifj. Bátor Tamás Lázár Eszter koreográfiájára mozogtak.
Nyilván sokaknak a látványos kivitelezés is nagyon lényeges lehetett, a tervezők, azaz Sebastian Hannak, Lisztopád Krisztina nagyon igényesen dolgoztak, de engem az előre beharangozott „steampunk” stílus megvalósulásánál jobban meggyőzött az énekesek játéka, az érzékelhető kapcsolódások.
Rendkívül lényeges, hogy ezt a hatalmas díszletet könnyen és gyorsan tudták mozgatni, ezúttal nem állt elő hasonló helyzet, mint amilyenre még mindig emlékszem Az istenek alkonya és néhány másik előadás kapcsán.
Az énekkar és a zenekar - a szenvedélyesen vezénylő Rajna Martinnal - most is a helyzet magaslatán volt, ahogy ezt máskor is megszokhattuk - ez a színvonalas előadás az ő érdemük is, köszönet érte.
Már várom a tévéközvetítést és a későbbi újabb sorozatokat, addig is hallgatom a darabot - jobb későn, mint soha.
Ps. A fotók az Operaház Facebook-oldaláról származnak, Berecz Valter készítette őket.
