Galgóczy Judit 1998-as Figaro-rendezése tartja a pozícióját az Operaház repertoárjában, és mivel folyton megújul a szereposztása, talán ez nem is akkora baj – ez volt a végkövetkeztetésem, amelyet az idei legutolsó előadás alapján levontam. Ez volt a praxisomban (kereken 40 év alatt) a 96. Figaro (házassága/lakodalma – ezen nem vacakolnék, hiszen olaszul megy, úgyhogy ez most is a Le nozze di Figaro volt), bár idén nagyon könnyen elérhettem volna a százat is, ha a műsor ütközései nem szólnak bele: most hirtelen, mintha minden vágyamat egyszerre akarták volna teljesíteni: szeptember elején volt három Don Giovanni, hat Kékszakállú is, amelyek közül szintén csak néhányat láttam, hiszen nagyon sok új prózai előadás is készült. Ezt a kínálatot (felületesen) nézve nehéz válságról beszélni, bár épp a Figarót nézve ezt a szót nem is kerestem.
Röviden: azt láthattuk ezen a délelőttön, hogy az új férfi a régi műsornak is jót tesz, felpezsdíti a hangulatot és az egész csapat élénkebb lesz tőle.
A beugró Tommaso Barea
A bejegyzésben ennél valamivel hosszabb laudáció következik az új beállókról.
A zenekart Vajda Gergely vezényelte mindkét szereposztással.
Már júliusban is két szereposztásban kínálták a nyári operalátogatóknak a Figarót, régi és új énekesekkel vegyesen. Ez a legjobb recept a sikerre: akár egy énekes is lehet garancia/annyira vonzó, hogy miatta újra meg újra sokan beülnek, míg mások cseréjével biztosítható, hogy mindig kapjunk új impulzusokat is. (A Wagner-napok sikere is ezen a megoldáson alapul.)
A júliusi sorozatnyitó főpróbáról az évadértékelésemben érintőlegesen (keserűen) beszámoltam – a körülmények nem voltak kedvezőek, és a csapaton is látszott, hogy még nem ért össze, nem lehetett elég idejük összepróbálni ezt a hosszú operát, sokan debütáltak a szerepeikben. A főpróba viszont mégis csak főpróba, nem lehet számonkérni azt rajta, amit egy előadáson igen.
Szeptember 21-ig közben lement 13 előadás, így két hónap után azt tapasztaltam, hogy még az új beállók egy része is begyakorolta a rendezést – én legalábbis ezt vettem észre azokon, akikhez az említett főpróbán és ezen a legutolsó, 15. nyilvános előadáson szerencsém volt. Rendkívül sajnálom, hogy elbénáztam a logisztikát, és banális okokból végül nem láthattam mindkét szereposztást sem nyáron, sem ősszel – nem lehet elégszer megnézni az előadások kezdési időpontját és ehhez igazodni.
Most szeptemberben hozott új színt a régi rendezésbe a debütáló Kiss András (Bartolo), akinek ez a szerep már remélhetőleg egy lépés a nagyobb buffó feladatok irányában, és partnere, Fürjes Anna Csenge (Marcellina), aki láthatólag nagyon élte és élvezte a szerepét, új improvizációkkal is jelezte, hogy magáénak érzi. Élmény volt nézni, ahogy Bartolo áriáját hallgatta.
Zajkás Boldizsár ugyan még nem emelte a kertész szerepét főszereppé, és meghagyta az I. felvonás végét az éneklőknek – a szegfűk siratását csak Hábetler Andrástól fogjuk a továbbiakban is látni -, mégis érezni lehetett ezen az Antónión is az énekes játékos hajlamait, kíváncsi lennék rá nagyobb szerepben is. Pál Botondról sokat nem tudtunk meg Don Curzióként – tette, amit tehetett.
Színházi szempontból nézve az új beállók közül a legélénkebben Erdős Attila vett részt az előadásban, azt a kevés lehetőséget, amit Basilio szerepe adott, messzemenőkig kihasználta, igazán sajnáltam, hogy nincs hosszabban színen. (Ha még lenne, járna neki a Kismester-díj is.)
Ortan Vivienne gyönyörű hanggal rendelkezik, de nem éreztem, hogy a nadrágszerepek lennének azok, amelyekben a legjobb formáját futhatná, bár miután héthónapos terhes Cherubinót is kitűztek már diákelőadásban játszani néhány éve, nem reklamálnék miatta. Nehéz ügy lehet az illetékeseknek dönteni, ha a hangi és az alkati adottságok más irányba mutatnak, így sok énekesnek muszáj nem annyira testhez álló szerepekben is teljesíteni. Miután Kálnay Zsófiától évek óta megszoktuk, hogy igazi kamaszfiúnak játssza az apródot, és „nagyon pasis”, ehhez képest a most debütáló szükségszerűen hiányérzetet hagyott.
Kálnay Zsófián kívül mások is a tapasztalatot hoztak ebbe a rendezésbe és NEM debütált még: Rácz Rita, Farkasréti Mária, Rácz István, Orendt Gyula, – mindössze öten a 18 énekesből. Az újak közül hatan a nyári szériában mutatkozhattak meg először, köztük Brassói-Jőrös Andreát és Sándor Csabát sajnos nem láttam (utóbbi nyáron Grófot, szeptemberben pedig Figarót játszotta), Anija Lombard elsőre is nagyon meggyőzött Barbarinaként, és ezt a jó benyomásomat második nézésre is megerősítette, így továbbra is ideális Susannát látok benne.
A nyári főpróbán és ezen a délelőttön is láttam három énekest, akiknek az előadása hatalmasat mélyült, ami nem csoda, hiszen idén mindannyian két próbafolyamatban vettek részt és hat előadást énekeltek közben.
Brindás Boglárka ezen a vasárnapon meggyőző Susanna volt, megérezhettük benne a figura határozottságát és az ebből fakadó derűt is. Elég nagy adag kacérság szorult bele, elvileg még ártatlan lányként legalább kicsit aggódhatna, hogy a szoknyája alá bújik egy fiók-Don Giovanni, akinek nincsenek gátlásai…
A főpróba után Tuznik Natália szerepfelfogásán gondolkodtam a legtöbbet, akit a megszokottól eltérő Grófnénak láttam. Erős sminkje nekem született győztesnek mutatta – the winner takes it all –, a Barbie babára is hasonlító külső, a fotómodellszerű tökéletesség egy pillanatnyilag éppen hullámvölgyben lévő celebre emlékeztetett, akiről azért tudjuk, hogy vissza fogja szerezni a Grófot. Fájdalma mögött elsősorban sértett hiúságot véltem, nem sikerült elhinnem, hogy kettőjük között valaha mély kapcsolat volt.
Otthagynak és megcsalnak tökéletes nőket is, nem feltétlenül kell elhízni és megöregedni ehhez, lehet valaki szép és fiatal, ettől még párjának unalmas lehet az egyformaság.
Szemerédy Károly Grófját nézve feltételeztem, hogy a házasság mindössze meggondolatlanság volt részéről. Persze attól, hogy a kapcsolat felszínes, még mindketten lehetnek féltékenyek, sértettek megcsalás miatt – okkal vagy anélkül.
De mi emelte ezt az előadást messze a megszokott színvonal fölé, miért éreztem, hogy az összes szereplő a maximumot hozza ki magából? Mi győzött meg arról, hogy jó még ez a rendezés, mert tényleg az énekeseken múlik?
Ha valakit ez a kérdés foglalkoztatna és még emlékszik a címre, akkor itt a csattanó a végére.
Pataki Bence sajnálatos megbetegedése miatt egy beugró Figaróra volt szükség, aki most nem lehetett az évek óta bevált Cser Krisztián, mivel két érintett előadási napon éppen Kékszakállút énekelt a BFZ-vel, így meghívták Tommaso Bareát.
A velencei énekes az elmúlt három évben már kilenc (!) Figaro-rendezésben énekelte a címszerepet, emellett még Leporellóként is működik (októberben a MET-ben debütált), és abban a szerencsében részesültünk (az Opera vezetőivel ellentétben, akik a dubai turné miatt nem láthatták játszani), hogy egy olyan „rising star” kategóriába eső személy élénkítette fel a mi énekeseinket, aki alkatilag, hangilag, temperamentumát tekintve erre a szerepre a lehető legalkalmasabb volt – IGAZI Figaro, amilyet csak képzelünk, de nincs is. Nem túl magas, de nem is alacsony. Nem kövér és nem sovány.
Hihetlenül mozgékony – amikor a szegfűk közé ugrik, még vet egy bukfencet is. Olasz, tehát pörgeti a recitativókat, ne unják el a nézők. Érezni ezen a Figarón, hogy neki is vannak gyanús ügyei, de eszesebb és ügyesebb, mint a Gróf – lám, senki sem faggatja ki a Marcellina-ügy részleteiről. Lehet, hogy ő is mindenkit „megudvarolt” (Hábetler András szakkifejezését használva), de nem fogják ezt neki sose felhánytorgatni. Magabiztos, laza, könnyed. Életművész. Nézzük, és nem is hisszük, hogy ekkora szerencsénk lehet, hogy erre a vasárnap délelőttre hoztak nekünk egy ennyire jó énekest. (Persze, ezt a szintet a korábbi kilenc felkérés nélkül nem érhette volna el – aki egy színháznál marad, várhatóan soha nem fog egy szerepet ilyen árnyaltan kidolgozni. )
Rendkívül lényeges eleme a sikerének, hogy ez az énekes még "csak" tökéletes, de nem „nagy név”, mint volt Schrott, és nem szállt el önmagától, így nem célja, hogy az egész előadás róla szóljon, hanem az egész csapatot húzza fel. Nem, nem ült rá az előadásra, ehelyett igazodott a rendezéshez. (Örültem volna, ha nem nyúl a felmosóvödörhöz, mert meggyőződésem szerint egy igazi Figaro azt észre sem venné, de megtette – ebből viszont láthattuk, hogy rengeteg esze van, és igazodik az elvárásokhoz.) Ennek persze mellékhatása, hogy nem rendeltek ki fotóst hivatalból, így az Opera Café adásból kivágott képernyőképekkel lehetett csak ezt a bejegyzést kicsit színesíteni.
Tommaso Barea ráadásul nemcsak azért énekli ezt a két szerepet, mert erre kérték fel, és mellesleg alkatilag nagyon alkalmas is Figarónak és Leporellónak. Erre is vágyik. Ez átjön az árkon. Nagyon profi, de még nem unta meg, nem favágás számára az n+1. Figaro. (Azt azért szoktuk érezni, ha valaki már kicsit unja azt, amiben még azért így is kiemelkedően jó – jut eszembe Luca Pisaroni nemrégről, akinek Leporellóján az „ez nekem már nem kihívás”- életérzés is látszott.)
Még egy zárójeles sóhajtás így a végére:
Annyira jó lenne, ha a mi énekeseinknél is sikerülne figyelembe venni, hogy ki hol tart. Kell a tapasztalat, de annyira érezhető, ha valaki már unja a ráosztott szerepet, megvan a rutinja, de nincs már meg a frissessége. Jó lenne látni, ha mindenkinek évente legalább egy olyan szerep jutna, amelyikkel előre lép a pályán, és nem ragadna le ott, ahol már nem tart…
Ps. Ezt a bejegyzést az előadás másnapján megírtam, harmadnap átjavítottam és aztán elkezdtem várni, hogy az Opera tegyen ki előadásképeket a bejegyzésben érintett szereplőkről. Ez nem történt meg, és nem is történhetett, mert nem fotózták pont ezeket az előadásokat, így kiposztolom képernyőképekkel. Akinek netán vannak jobb képei a szereplőkről, és elküldi, utólag felhasználom. Nem minden szereplő látszik rendesen, ez nekem is fáj - de csak az Opera Café által felvett jelenetekből lehetett képernyőképeket készíteni. Ezeket K.Sz.M. küldte el nekem, az ő ötlete volt ez a megoldás, és rajta múlt, hogy ne maradjon csupaszon a bejegyzés. Köszönet érte!
Forrás: OperaCafé 20250928 Tommaso Barea – YouTube, elérés dátuma: 2025-12-03.
