2012 óta ez éppen az ötödik Arabella bejegyzésem, a második a lengyel basszbariton nevével. 2013 tavaszán Tomasz Konieczny élőben is énekelte Budapesten ezt a számára akkor még viszonylag új szerepét, és ezt az eseményt az akkor mindössze két hónapos blogomban kellő lelkesedéssel előre be is harangoztam.
Azóta eltelt 12 év, én megírtam 3507 ajánlót, az énekes pedig már rendszeresen énekel a MET-ben is (2019 óta), és már a világ legtöbb országában elérhető élő közvetítésben is nézhető. Ennél többet operaénekesként nemigen lehet elérni, és ezen az estén ismét bizonyította, hogy teljesen megérdemelten tart itt. Olyan ebben a szerepben, mintha a személyi igazolványában is a Mandryka név szerepelne, és földbirtokosként tengette volna az egész életét Szlavóniában. Ez 2013-ban még nem volt igaz, most viszont már nehezen lehet elképzelni, hogy ezt a szerepet jobban is eljátszhatná bárki.
Az, hogy egy énekes ennyire él egy szerepben, sok tényezőtől függ, amelyek közül az egyik legfontosabb a személyes hangi és alkati adottságokon, befektetett munkán és a szerencsén kívül: már a debütáláskor annyira átütőnek kell lenni, hogy gyorsan jöjjenek a felkérések sorban. Ha aztán valaki egy évtizednél hosszabb ideig sokféle produkcióban játszhatja ugyanazt, nem is csoda, hogy igazán természetes lesz a színpadi jelenléte. Valódi embernek tűnik, akitől még azt is elfogadjuk, ha énekelve közli velünk gondolatait.
Konieczny Mandrykája nem könnyű ember, nem rejti véka alá, hogy elsősorban 4000 alárendelt uraként gondol magára és hirtelen hoz szélsőséges döntéseket. Első felesége sokat szenvedhetett a két évnyi házassága alatt, még ez is eszünkbe jut. Nem lesz vele egyszerű dűlőre jutni, de nem fog gyorsan elunalmasodni a házasélet sem – a darab harmadik felvonásából erre ráérezhetünk. Egy fényképpel neki is könnyebb volt, mint egy élő nővel, akinek van saját akarata és vágyai.
Biztosan lesz olyan néző, aki mégis képes Arabellának és neki boldog nyugalmas életet képzelni, és ez ugyan nekem most 2025-ben már sehogy se ment, de az énekes arról egészen meggyőzött, hogy Arabellának őt kell választania.
Tomasz Koniecznyt nézve eszembe jutott persze a két évvel ezelőtti budapesti előadás, és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha együtt játszana Topolánszky Laurával és Pasztircsák Polinával. A két énekesnő emlékezetesen meggyőző volt, bár frissen tanulták be a darabot és nincs évtizedes rutin mögöttük. (Ha a rendelkezésre álló forrásokat is nézzük, megállapíthatjuk, hogy annyira nem is állunk rosszul mi sem, lám az Arabella majdnem minden szerepére nekünk is van megfelelő énekesünk.)
Ugyan erre a közvetítésre egyértelműen Tomasz Konieczny vonzott be, de volt rengeteg további olyan értéke is, amely miatt a darabbal most ismerkedők is jól járhattak.
Mivel ez a MET, ahol láthatóan nincs anyagi korlátozás, a magas zenei minőség mellett (karmester: Nicholas Carter) most is a megszokott kápráztatás folyik. Látványban is mindent adnak, ami adható - Günther Schneider-Siemssen díszlete korhű és pompázatos, Milena Canonero jelmezei ehhez illeszkednek.
Otto Schenk 1983-as rendezésének felújítását látjuk, amelyben (a MET-ben szintén megszokott módon) lepuhítva kapjuk a történetben rejlő drámát és a társadalomkritikát. Brindley Sherrattot az apa szerepében sokkal jobban érdekli, hogy a sajnálatosan megszakított kártyapartit mikor tudja folytatni, mint az a kis kellemetlenség, hogy mindkét lánya becsülete egymás után veszélybe került. Számára igazi happy end ez a történet, hiszen mindkettőt kiházasítja. (Mikszáth kezelte ilyen kedélyesen a kártyázó dzsentriket, akik mindenüket lazán veszítették el – Hoffmanstal története emiatt is ismerősnek tűnik.)
Igazán nagyszerű a fiúsított lányt, Zdenkát játszó énekesnő, Louise Alder, nagyon szerethető is, de mégsem szerencsés, hogy a rendezés elsúlytalanítja tettét, és kicsit sem érezzük, hogy egy fiatal lány akkor mindent kockáztatott, amikor egy fiatalembert éjszaka a szobájában fogadott és ez ki is derült. Mégis azt látjuk, hogy mindenki pillanatnyi habozás nélkül mosolyogva megbocsájt neki, Matteo, a becsapott katonatiszt másfél perc alatt átprogramozza magát. Pavol Bresliken nem látjuk, hogy megrendítené a váltás, mintha valóban mindegy lenne, hogy melyik nő lesz a párja, az, akinek hónapok óta kétségbeesetten udvarolt, vagy az eddigi legjobb barátja, akit eddig férfinak hitt.
De nem mellékes a többi udvarló sem.
Ahogy a két évvel ezelőtti magyar előadásban is történt, megint kaptunk egy sármos Elemért Evan LeRoy Johnson személyében, akiről nehezen hihető, hogy akármilyen szempontból nem felel meg. Ilyen romantikus hevülettel kevesen udvarolnak. Lehet, hogy túlságosan is hajlamos az igazodásra, így nem érdekes? Ami azt illeti, nem ő az első, akit a simulékonysága miatt tettek lapátra… (Az énekes ezzel a szereppel debütált a MET-ben, talán mások is megjegyezték a nevét.)
A többi szereplő, akiket nem emlegetek, szintén mind nagyon alkalmas (teljes szereposztás elérhető itt), nehéz lenne bárkinek a játékába is belekötni, de egy Arabella előadás a legnagyobb mértékben mégis a címszereplő játékán múlik.
Rachel Willis-Sørensen igazán jó választás a feladatra, különösen az utolsó felvonásban tündökölt, engem fokozatosan győzött meg. (Most debütált a szerepben, ahogy a szereposztás több tagja is.)
Arabella szabad lélek, akit a szülei láthatóan nem korlátoztak semmiben, így gyorsan elérte, hogy a dolgokat a kedve szerint igazgassa. (Például: a húga fiúnak öltözik, hogy az ő ruháira jusson elég pénz.) A környezet manipulálásánál van egy sokkal hasznosabb jellemzője: az átkeretezés képessége. Látjuk, hogy pár perc alatt megköttetik egy egyértelmű érdekházasság, amelyet Arabella nem így kezel. A bécsi társaságba nehezen illeszkedő bárdolatlan földbirtokosba belelátja a nagy Ő-t, és még akkor is látja a közös boldogság lehetőségét, amikor már mindenki rég elrettent volna a férfitól és a brutálisan nagy környezetváltozástól. (Ez az Arabella nem megy az udvarra, hogy behozza a vizet, egy szolgát küldet ki! Milyen lesz a vidéki élet a bécsi forgatag után?)
A harmadik felvonásban csodálatra méltó józan viselkedése, ahogy valóban esélyt ad az újrakezdésre, és kinézhető belőle, hogy valóban nem fogja a férfinak évekig hánytorgatni, hogy egy óra ismeretség után nem bízott benne.
Arabella meg tudja látni helyzetében a jót - ezt kellene eltanulni tőle. A néző is megkapja a választás lehetőségét: mind az előadást, mind saját életét vizsgálhatja kritikus szemmel, vagy Arabellához hasonlóan átkeretezheti tetszés szerint.
Nekem szép estém volt ezen a szombaton, az sem zavart, hogy 22.50-re lett vége az előadásnak, mert igazán örültem, hogy a novemberben megnézett mindhárom opera messze várakozáson felül jó élménnyé vált, még a Lohengrin is, bár arra félve mentem.
A közeli megtekintés miatt bennem összekapcsolódott ez a két történet, mindkettőben kiszolgáltatott nőkkel, akiknek a boldogsága kizárólag férfiakon múlik, ráadásul a bizalom szintén kulcsszerepet játszik, ahogy persze a való életben is. Képesek vagyunk-e előzetes ismeretség nélkül csak az ösztöneinkre hagyatkozva teljesen megbízni valakiben? Nem egyszerűen teljesíthető elvárás. (Ez a téma egyébként érintette a harmadik, még korábban nézett operát is. Minden mindennel összekapcsolható.)
PS.1. Ugyan még több, mint fél év hátra van, de Tomasz Koniecznyt várom vissza Wotanként júniusra, sőt már elkezdtem fontolgatni, hogy a Balti Operafesztiválra is menni kellene, amelynek a művészeti vezetője. Ez most már a harmadik lesz…
Ps. 2. A fotók a MET Facebook-oldaláról származnak.
