Két hónap késéssel, már beérett formájában láthattam vasárnap délután a Belvárosi Színházban a Szuvidált szenvedélyek-et, Theresa Rebeck „konyhashow”-nak minősített társalgási színművét Zöldi Gergely fordításában.
Kellemes szórakozást ígér a mindössze négyszereplős előadás, amelynek színhelye mindvégig egy mini luxusétterem aprócska, de Zöldy Z. Gergely által nagyon praktikusan berendezett konyhája, a játékidő (az egy szünetet is beleszámolva) két óra.
Semmi dráma – illetve ahogy vesszük: inkább azt mondanám, hogy a hétköznapokban nagyon gyakran előforduló élethelyzetet láthatunk. Nem bonyolult a cselekmény – ez nem Wesker Konyhá-ja, amelyben sokan és sokat főznek, de nem nélkülözi a továbbgondolható tanulságot ez sem.
Paczolay Béla előadása mindazoknak jól jöhet, akik a főzést kellemes elfoglaltságnak, netán szenvedélynek tekintik, de persze azoknak is, akiket mindez ugyan kevésbé érdekel, viszont más előadásokból már ismerik a szereplőket, és rájuk kíváncsiak. Különösen Király Attila kedvelői járnak jól, ha ezt választják - ez az előadás rá épül, de a produkció működőképességéért sokat tett a jelmezeket megtervező Pető Kata, a zeneszerző Furák Péter is – a kredit nekik is jár, nehogy kimaradjanak.

Minderről kicsit bővebben:
A konyha helyszínként persze ugyanúgy csak a felület, az előadás fő konfliktusa megeshetne egy akármilyen üzleti vállalkozást működtető partnerek között, amelyben az egyik képviseli a szakértelmet, a másiké a tőke, a fő kérdés pedig az, hogy lehet észszerűen növekedni úgy, hogy ez fenntartható legyen és ne menjen a minőség rovására. Mit ér meg a profit? Aki a vállalkozás lelke, felcserélhető-e?

Aki próbált már a semmiből létrehozni egy hosszútávon is működőképes céget, azt akár ez a történet érdekelheti is, még ha saját maga is tudja a választ arra, hogy ugyan pótolható-e valaki vagy sem.
Az előadásban a konyhai műveletek kidolgozására nagy hangsúly kerül, a körülöttem ülő idősebb hölgyek néha össze is súgtak, nyilvánvalóan figyelték, hogy miként alakul az összeaprított hagyma sorsa, és a séf valóban azt csinálja-e, amiről beszél. A főzőműsorok létezése is bizonyítja, hogy sokakat leköt a főző ember látványa, miközben talán azon is gondolkodnak, hogy saját maguk ezt el tudnák-e készíteni, így ezek az apró cselekvések is szórakoztatóak.

Aki esetleg azt reméli, hogy netán új receptet tanul, vagy inspirációt merít a vasárnapi ebédhez, az feltehetően csalódni fog, viszont Király Attila konyhai munkáját így is jó nézni. Ehhez kapott segítséget Mizsei János sztárséftől, aki nyilván sokat tett azért, hogy a színész ennyire meggyőzően vágja a hagymát a mi szórakoztatásunkra. Elhittem neki, hogy élete szenvedélye a főzés, és ebben az sem zavart meg, hogy az elmúlt két hétben Tatabányán két epizódszerepben is láttam tündökölni: izlandi üzletemberként egy vígjátékban (Főfőnök) és négy napja a Bűn és bűnhődés-ben is.
Ezúttal viszont nem néhány jelenetben kellett nyomot hagynia a néző emlékezetében, hanem az egész történet az ő karaktere köré épül. Ez mégiscsak a legjobb helyzet egy színésznek, és a színész kedvelői számára is.

Nem lehet kifogásunk a partnereivel kapcsolatban sem: Pataki Ferencről elhihető az üzletéért aggódó befektető, akit az sem zavarna, ha nem a lehető legtökéletesebb minőségű alapanyagból készülnek az ételek, nem pedig a beszerezhetetlen (és talán kicsit valóban túl sokat emlegetett) fésűkagylóból. Ráadásul hihető kettejük hosszú évekre visszanyúló barátsága, sőt az ezt átszínező feszültség is, amely az egyenlőtlen teherviselésből adódik. Talán sosem fektették le pontosan annak a szabályait, hogy kinek mi is a feladata ebben a szövetségben.

Beillik közéjük a nagyon jól alkalmazkodó Rodney szerepére Mészáros Martin is, míg a marketing tanácsadót játszó Barta Ágnes van olyan tenyérbemászóan provokatív, hogy miatta még inkább hajlamosak vagyunk Király Attila séfjével rokonszenvezni, még akkor is, ha követ el hibákat.
Nem, bármilyen szinten műveljük is a konyhaművészetet, biztosan nem szeretnénk egy ilyen nőt a közelünkben látni, csak azért, hogy mindenbe beleavatkozzon.

Az előadás nagy hibája, hogy kegyetlenül megéhezünk a végére, annyit beszélnek ennivalóról, így aki aktívan fogyókúrázik, legyen nagyon elővigyázatos. Ráadásul kedvet is csinál a „fine dining”- hoz, az pedig nem lesz olcsó mulatság. (De milyen jó lenne, ha ezt az előadást egy közeli étterem vacsoramenüjével együtt IS meg lehetne vásárolni, akár ajándéknak - mivel nem hosszú, délutáni kezdés után épp jól jönne ki a lépés.)
A legjobb hatás persze az lenne, ha sokan kedvet kapnának Király Attila tatabányai előadásaihoz, illetve a tatabányai nézők fognák magukat és elzarándokolnának a Belvárosi Színházba, hogy az egyik legjobb színészüket végre egy ilyen nagy szerepben is megnézzék. Mindössze négy megálló a Déliből a piros metróval...

Ps. A fotók az Orlai Produkció Facebook-oldaláról származnak.

