Nem olyan ritkán kerül műsorra a Bűn és bűnhődés (33 bemutatóról tud a Színházi adattár), bár mégiscsak regényadaptáció, így nem alaptalan az a kérdés sem, hogy biztosan színpadra való-e.
Tatabányán az idei első bemutatóként majdnem az egész társulat (és öt vendégművész) Hegymegi Máté rendezésében futott neki. Tizennyolc szereplője van, és ez is jelzi, hogy a színház számára kiemelten fontos a produkció, és nem pusztán a főszereplő dilemmájára akarják leszűkíteni.
Ahogy a Raszkolnyikovot játszó Csabai Csongort néztem, eszembe jutott, hogy akár lehetett ilyen is a fiatal Dosztojevszkij, aki 15 éven át készült ennek a regénynek a megírására. Átjött az a tehetetlen düh, amelyet minden bizonnyal érzett, miközben a körülötte lévő szegénységet, egyenlőtlen esélyű embereket megfigyelte, sőt életének egyes korszakaiban maga is hasonlóképpen szenvedett.
Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel – emiatt jó döntés volt egy háromkor kezdődőt választani. Ebben az évben még van hat alkalom, köztük három szintén délutáni. Aki menne, sokat ne tétovázzon, a bérletes esték után valószínűtlen, hogy ezt az előadást hosszan tovább lehetne játszani.
Csatlakozom ahhoz a hölgyhöz, aki az előadás után a színház mosdójában így foglalta össze az élményt, miközben szintén sorbanálló ismerőseihez fordult: „hosszú volt, de érdemes”.
A tatabányai társulat kedvelőinek feltétlenül nézendő előadás, de még adnék néhány támpontot a döntéshez:
Fekete Anna díszlettervező emeletes házat tervezett a forgószínpadra, falak nélkül, így minden szobájába belátunk. Pörög a színpad, zajlik az élet némán, miközben valamiféle orosz rockzene szól, meglehetősen nagy hangerővel (nem ismertem fel, de aki igen, az kommentben csatolhatja az információt). Figyelemfelkeltő kezdés, a hangulat, a nézőriasztás megvan, ezek után kis megkönnyebbüléssel figyeljük a karaktereket, megtudjuk, hogy kit mi nyomaszt.
A gyilkosság után minden borul, a korábban egymás fölötti szobák egymás mellé kerülnek, egy új rendszer jön létre, bár ez sem barátságosabb az előzőnél.
De mi mást várhatnánk ettől a címtől? Van, aki könnyű szórakozást remél egy Dosztojevszkij-adaptációtól? (Ezt kérdeztem volna legszívesebben azoktól, akik a szünetben elmentek.)
A szerző élete éppúgy tele volt hányattatásokkal, nyomorral, adósságokkal, börtönnel, játékszenvedéllyel és szerelmekkel – amit látunk, a való élet ismeretéből fakad. Mindenen keresztül ment, mire kiadta – életrajzát a tatabányai előadás kapcsán nem ismertetem, aki nincs a háttérrel tisztában, sőt a regény cselekménye is ködös számára, annak most is ott a Wikipédia.)
A rendező vélhetőleg minél szélesebb körképet akart adni a társadalomról, ehhez szükséges ennyi színész, bár a regény alapján ő is készíttethetett volna egy kamaraváltozatot. (Ez az átirat Garai Judit munkája Görög Imre és G. Beke Margit fordítása alapján.) A legtöbb feldolgozás jellemzően a gyilkos és a vizsgálóbíró beszélgetéseire helyezi az abszolút hangsúlyt - jelen esetben az egész közegre esik a figyelem és csapatmunkát is látunk ennek megfelelően, mindenki fontossá válik.
Ebben az előadásban egészen a végéig kísértetként jelen van a két áldozat, a Zálogosnő és Lizaveta. Egri Márta és Barna Lilla szenvtelen narrátorként is közreműködnek, őket nézve egészen biztosak lehetünk abban, hogy a gyilkosnak lelkiismeretfurdalása van, amelyet egy különleges szereplő önmagában is képvisel. Fehér András dobszólói nagyon kifejezőek, nekem tetszett az, ahogy ezek beépültek a jelenetekbe, bár aki az elején a hangos zenétől nagyon idegenkedett, az nem örült meg ennek a rendezői gesztusnak sem. (Jobban hathatott ez a diákközönségre, emiatt sajnáltam, hogy egy nyugdíjas bérletes előadást fogtam ki, nem a diákbérlet alkalmára jutottam el. Igy is kifejezetten ideálisnak érzem középiskolásoknak, lenne mit ezen az előadáson megbeszélni, nagyon jól jöhetne azoknak, akik mostanában tanítják a szerzőt.)
Az előadásban nem csak a fenti epizodisták, de szinte minden további szereplő is kapott egy-egy olyan helyzetet, amelyben dominált. A teljesség igénye nélkül kiemelném a két szerepet is játszó Bakonyi Csillát, akinek másnap egy pesti rendezését is megnéztem (A fátylam kicsit oldalra billent – ajánló jön erről is), a Katyerina Ivanovnát megszemélyesítő Danis Lídiát, a Szonyát játszó Erdős Lilit, aki ezzel a szerepével mutatkozott be Tatabányán. A női szereplők között láthattuk Német Klárát is, akinek az eltűnését sajnáltam – mintha az író is elfeledkezett volna róla. (Nasztya támogató karakter, mégsem érezte volna magát szerencsétlennek 0-24-ben a főszereplő, ha legalább kicsit szétnéz maga körül.)
Vendégként játszott Reiter Zita, aki a veszprémi és a székesfehérvári közönségnek lehet ismerős (ld. Nibelung lakópark), mégpedig Raszkolnyikov testvérét, akinek két nagyon karakteres és erőszakosan nyomuló udvarlóját is megismerhettük. Nem irigyeljük egyikük figyelméért sem, de Dévai Balázs (Luzsin) alakja egy fokkal ellenszenvesebb a Király Attila által játszott szereplőnél (Szvidrigaljov) is, akinek része volt felesége halálában. Mindkét alakítás nagyon tetszett, ahogy a Honti György és Nyomárkay Zsigmond által játszott rendőrnyomozók is, akiket szintén szívesen néztem volna még hosszabban. Néha feltűnik még Maróti Attila, Crespo Rodrigo, náluk jelentősen hosszabban Figeczky Bence, aki Raszkolnyikov barátjaként a dramaturgiailag fontosabb karakterek közé tartozik.
Náluk véleményem szerint jelentősebb nyomot hagy és egyben az előadás alaphangulatát meghatározza Megyeri Zoltán Marmeladov szerepében, aki megrendítően azonosul a javíthatatlanul önsorsrontó alkoholistával, aki nem tud a saját maga által ásott gödörből kimászni és így halálra van ítélve, sőt családját is romlásba dönti. Ez a tragédia az, amelyből minden kiindul, és érteni véljük aztán Raszkolnyikov részvétét, döntéseit, még akkor is, ha elmélete a közönséges és kivételes emberekről és a közönségesek elpusztításának lehetőségéről nemcsak borzalmas hülyeségnek tűnik, de félelmetesnek is számunkra, hiszen a regény megírása óta lepergett az egész XX. század is.
A címszereplőn és Megyeri Zoltánon kívül még egy színész az, akit a többieknél jelentősebbnek éreztem. Kardos Róbert kedélyes, emberséges vizsgálóbíró, aki mentes a mániáktól, rögeszméktől, nem rabja foglalkozásának, módszerei nem kegyetlenek. Ránézve elképzeljük, hogy milyen is lenne, ha mindenki ennyire normálisan viselkedne… Ebben a közegben ez a hozzáállás az, amelyik feltűnik és gyanús, nem csoda, hogy Raszkolnyikov nem bírva a nyomást, inkább feladja magát.
Csabai Csongor szépen felrajzolja a szerep ívét, leköti a figyelmünket végig, és bár az általa játszott ösztönlényként is működő filozófus nem lesz igazán rokonszenves, mi nézők megértjük a gyilkosság mozgatórugóit, de ugyanúgy nem tudunk vele menni, ahogy a regényt olvasva sem tudnánk. (Legalábbis én így voltam vele, de persze nem zárom ki, hogy más néző majd másként látja.)
SZEMÉLYES LEZÁRÁS
Van olyan nyomasztó ez a bemutatott közeg, hogy több nyugdíjas bérletest kellően fel is kavart, és már a szünetben távozásra bírt. Meg lehet érteni, ha valaki nem akar szembesülni a megmutatott közeg durvaságával, semmi kedve azt látni még a színpadon is, hogy mi mindent hoz ki valakiből a nyomor. Az egyik menekülő idős hölgy, olyan lendületesen vágta ki a szünetben a színház átlátszó üvegajtaját, amely előtt álltam, hogy erősen hátba is vágott – még mindig fáj a helye, az előadásra így naponta sokszor gondolok. Azt, hogy nem figyelt, lehet menteni, én kifejezetten az előadás hatásának tudom be, de az, hogy ehhez bocsánatkérés helyett a „de miért állt ott?” mondat társult, kevésbé. (Egyébként azért, mert éppen esett – válaszoltam volna, ha lett volna erre idő, és nem viharzik el a barátnőivel együtt.)
Ezt a kis közjátékot csak azért említem, mert egyben igazolta is az előadás igazságát és létjogosultságát. Az agresszió mindenütt jelen van, nem részletezem a vonatozásunk történéseit, bár ennek kapcsán még azt is lehetne - legyen egy személyes mozzanat elég egy bejegyzésbe. Látunk elég minidrámát, színházba sem kell ehhez menni. Vegyük tényleg észre, hogy mások is vannak körülöttünk, és akkor lenne nekünk is jobb életünk, ha kedvesen bánnánk a körülöttünk élőkkel.
A csütörtöki délután tapasztalatait összegezve semmi kétségem, hogy nekünk és rólunk szól ez az előadás, amely nem könnyű szórakozás, viszont leköti és várhatóan hosszabb ideig foglalkoztatja a nézőt, még azokat is, akik félidőben feladják. Ezért érdemes Tatabányára utazni, ezúton gratulálok a társulatnak!
Fotó: Prokl Violetta Photography ( a színház Facebook oldaláról, ahol több is megnézhető)
Na még egy:
