Nagyon könnyen eldönthető, hogy kinek kell feltétlenül látnia Pelsőczy Réka rendezését: mindenkinek, aki kedveli Alföldi Róbert színészetét, számukra ez az előadás valóban kihagyhatatlan.
Ha valaki nem ismeri Thomas Bernhard darabját, A színházcsináló-t, azoknak írom: Alföldi játssza a főszerepet, legalább nettó két órát beszél hozzánk, talán öt percet leszámítva végig a színen van. Aki őt akarja látni, és már sokszor megnézte a Networköt, a My Fair Ladyt és társait, megelégedetten fogja nyugtázni, hogy ebben még azoknál is nagyobb szerepe van, önmagában is elismerésre méltó teljesítmény ezt a rengeteg szöveget a sajátjaként elmondani - már a bemutatón is szinte végig sikerült ezt a benyomást keltenie, súgóra egyszer sem szorult.
Az előadás közel háromórás, egy szünettel.
Ennél részletesebb ajánló, a partnerekről és az alkotótársakról is:
Egészen üres fekete tér fogad minket, annak a vidéki művelődési háznak a színpada, ahova megérkezik Bruscon, a valaha volt nagy színész, hogy negyedmagával előadja saját komédiáját, A történelem kereké-t. (Kálmán Eszter díszlettervező később azért valami extrát is kitalál, de ez legyen meglepetés.) A darab ennek a haknielőadásnak az előkészületeit mutatja be, hogyan készül a társulat a fellépésre, miközben a vezetőjükből csak dől a szó a legkülönfélébb témákról, de mégis leginkább a színészetről.
Ez a lendületes panaszáradat egy mindennel elégedetlen ember élettapasztalatainak összefoglalása, akivel hol egyet tudunk érteni, hol nem, néha felnézünk rá, megérezzük benne a nagy egyéniséget, aki valóban jobban tudja, hogy milyennek kellene lennie egy előadásnak, míg más helyzetekben a viselkedése tolerálhatatlan, bár a környezete mégis elviseli. A szerző által megírt szereplő is ilyen, most mindössze az a különbség, hogy Bíró Bence „alföldiesítette” a szöveget, nagyon sok aktuális utalást tett bele, a társulat színészei közül kettő a saját nevén szerepel, és említődik helyszínként az Átrium is. (Amellett, hogy sok minden stimmel, a nézők többsége lehet, hogy megakad majd azon, hogy a szöveg szerint a szereplő először jár itt, miközben Alföldi Róbert különböző itt játszott szerepeit összevéve talán már ezernél is több estét töltött éppen ezeken a deszkákon az elmúlt 12 évben.Érdekes lenne tudni, hogy pontosan mennyit.)
Nagyon sok konkrét tény került bele a szövegbe a színész életrajzából is, de persze nem minden igaz, de még hátha egyszer az lesz, ne veszítsük el a maradék optimizmusunkat. (Aki beül, az rögtön tudni fogja, hogy mire gondolok ezzel a megjegyzéssel.)
Érdekes hatása van, hogy az eredeti osztrák helynevek közé bekeveredik néhány magyar is (ld. Szentes, Kisvárda), ahogy annak is, ahogy a szöveg mögül hosszabb-rövidebb időre kikukkant „a mi Robink”, és a saját véleményét mondja, kendőzetlenül. Azt, amely interjúkból, nyilatkozatokból közismert, így meglepetést nem okoz.
Hol a kevéssé rokonszenves Bruscon szól hozzánk, hol Alföldi, a Nemzeti Színház egykori igazgatója, rendező és színész, „A” színházcsináló, akit lehet szeretni, nem szeretni, de lehetetlen nem észrevenni a munkásságát. Biztosra lehet menni, ha egy estére őt választjuk, ebben az előadásban is tipikusan „alföldis” szerepformálást látunk, nagyon szélsőséges gesztusokkal, igazi sűrű csendekkel, amelyeket nem akárki tud megteremteni - ő viszont tényleg tetszés szerint, amikor csak szeretné. Egyes mondatoknak nagy súlya lesz, érezzük, hogy mi az, ami igazán fontos számára.
Juristovszky Sosa jelmeztervező nem jelentékteleníti el a figurát: bár nem ritkán nevetségessé válik Bruscon, de a rá adott fekete öltöny kifejezi, hogy mennyire komolyan veszi a hivatását. A fekete térben csak a fiatalokon jelennek meg feltűnő színek, ők élénkítik egyébként is ezt az alapvetően one man show-ra emlékeztető előadást.
Négyen asszisztálnak Alföldi monologizálásához, akiknek elvétve jutnak csak mondatok, de a jelenlétük mégis nagyon fontos. Mindannyian jelesre vizsgáznak színészi alázatból, de emellett azt is bizonyítják, hogy úgy is lehet közvetíteni véleményt, érzéseket és gondolatokat, ha valaki meg sem szólal. (A rendező ezeknek a szereplőknek a mozgatásával biztosan sokat foglalkozott, egészen természetesen voltak jelen a produkcióban.)
Négyük közül a legtöbb lehetőséget Ficzere Béla kapta, aki a művelődésszervező szerepében türelmesen hallgatja a nagy színészt, akinek a vendégszereplését épp ő szervezte meg. Látjuk, ahogy a béketűrése mégse végtelen, itt-ott már kilépne a helyzetből, de aztán mégis visszarángatják. Ő képvisel minket nézőket is – Bruscon a legtöbb nekünk szánt szöveget neki címzi. Aki nem ismerné Ficzere Bélát, vagy csak kisebb szerepekben látta (a Neptun Brigád vagy az Orlai produkció egyes előadásaiban), azoknak mondom: van két monodrámája, ezekben ő is rengeteg szöveget mond és egyedül szórakoztat minket (A pacal ideje, Cicikrisztus), mindkettőt a legmelegebben ajánlom.
Míg az eredeti darabban Bruscon saját családjával járja a vidéket és őket sanyargatja, addig Bíró Bence megváltoztatta a csoport dinamikáját: most a nagy színész két tanítványával és egy kolléganőjével készül az esti vendégjátékra. Az anya szerepét betöltő Buza Tímea csak ritkán jelenik meg, akkor pedig szétköhögi a szövegét – ezzel nagy nevetést váltva ki minden esetben. (Jó régen láttam már színpadon, örültem, hogy most megint feltűnt a látóteremben.) Az előadásban ugyan jórészt komoly dolgokról esik szó, és nem esik jól, ahogy Bruscon szapulja a közvetlen munkatársait, mégis kénytelenek vagyunk nevetni ezeken a helyzeteken és észre sem vesszük, már vége is az előadásnak.
A két fiatal tanítvány helyzete kicsit más. Ugyan ez csak színház, a színházról pedig direktben is elhangzik, hogy "hazug játék", de talán mégsem lehet könnyű László Lilinek és Németh Áron Valentinnek azt hallgatnia, hogy tehetségtelenek és bénák – Alföldi Róbert szájából ezek a mondatok nagyon őszintének hatnak. A két fiatal színész két pályakezdőt játszik, akik ki vannak szolgáltatva „volt osztályfőnöküknek”. Ez persze fikció, László Lili még a régi SZFE-n diplomázott 2018-ban a Zsámbéki-Fullajtár osztályban, már nagyon sok főszerepet eljátszott, és érezhetően magabiztosabb, a szerepe szerint is lázadó alkat, míg Németh Áron csak idén végzett a „HDG-Kisati”-osztályban, sokaknak esetleg a budaörsi Cyranóból lehet ismerős – én is ebben láttam. Az ő jeleneteik által a színházcsináló, sőt általában a színházcsinálás sötét oldala is megmutatkozik, és a nem túl biztató jövő, amely a jelenleg még kezdő színházcsinálókra vár.
Ugyan meglepne, ha sok olyan színházi törzsnéző lenne, aki még mindig romantikus illúziókat táplálna a színészek életével kapcsolatban, de aki igen, azoknak ez az előadás alkalmas arra, hogy ezeket eloszlassa. (Nemrég láttam egyet, amely kifejezetten a fiatal színészek hányattatásairól szólt – ld. Színész, szegény -, de nem ritka az olyan előadás, amely a műhelytitkokat is feltárja.) Ami biztos: ezek nélkül az illúziók nélkül sem fog elmenni a kedvünk, ha egyszer már beestünk a csapdába, meg fogjuk nézni ezeket a színészeket n+1. alkalommal is. Alföldi közönsége nem fog elfogyni - sok veszély fenyegetheti, de ez pont nem. Drukkolok neki, hogy váljanak okafogyottá a darabban emlegetett panaszai, és Bíró Bence legyen kénytelen az egészet még egyszer átdolgozni. Megérdemelnénk.
Ps. Fotó: Éder Vera – az Orlai Produkció Facebook-oldaláról
